The last one out please close the door

Véget ért, kedves olvasók. Bármennyire is szerettem volna halogatni, már nem lehet tovább. Furcsa, de valahogy mégiscsak igaz: a blog lezárásával végképp lezárul az elmúlt öt hónap története. Azé az öt hónapé, ami már most úgy él bennem, mint valami meg sem történt álomkép; valami, amit soha nem fogok elfelejteni. Ha nem is olyan régen még azt mondtam, csak elköszönök, most itt az ideje a búcsúzásnak, pajtások. Még én sem tudom mi következik, de azt hiszem a könnycseppbe áztatott kliséket nehéz lesz elkerülni. Azért megpróbáljuk: una despedida con zeta.Néhány órával ezelőtt beszéltem Dario barátommal, aki a kis madridi társaság utolsó tagjaként még mindig a városban van. Mivel annak idején is sokszor facebook-on beszéltük meg az esti kiruccanásokat, minden ugyanolyan volt, mint mondjuk egy-másfél héttel ezelőtt, és mégis mindketten tudtuk, hogy ezúttal másról van szó. Már nem volt ott a lehetőség, hogy 20 percen belül összefussunk a Sol-on, majd utána megigyunk egy tinto de verano-t Malasaña-ban. Már 2000 kilométerre vagyok Madridtól...

Tudjátok, minden percét élveztem ennek a félévnek, és ezért nagyon hálás vagyok (...) a Jóistennek, a sorsnak, a szerencsének vagy hívjátok, ahogy akarjátok. Ez most nyilván nem egy Oscar-díj átadás, de a szüleimnek is rengeteget köszönhetek, mert nélkülük nemhogy Madridba, de még az egyetemig sem jutottam volna el. Sok minden kellett ahhoz, hogy a félév végén ilyen nehéz szívvel jöjjek haza, és ezt a sok mindent tényleg át kellett élni ahhoz, hogy most itt üljek és összefüggéstelenül magyarázzak nektek. Nektek, akik remélhetőleg ugyanúgy élveztétek a hetente jelentkező ömlengéseket, és nem bántátok meg, hogy egy-egy alkalommal nekiláttatok a posztok elolvasásának. Talán még abban is bízom titkon, hogy az én kis írásaimon keresztül megismertétek egy kicsit Madridot, vagy legalább kedvet kaptatok ahhoz, hogy ellátogassatok egyszer.Lehet ugyanakkor, hogy egy másik várost fogtok majd ott találni, sőt, ez egészen biztosan így lesz. Sosem tagadtam különösebben, hogy az elmúlt 38 bejegyzés minden egyes árva sora azt a Madridot tükrözte, amit én láttam az elmúlt öt hónapban, sőt, még azt is megkockáztatom, hogy ez az a Madrid volt, amit én akartam látni. Néhol csöpögős voltam, kötelező jelleggel szubjektív; és olyan történeteket meséltem el, amik sokszor a szürrealitás határát súrolták, legalábbis egy ilyen rákoshegyi forradalmár számára egészen biztosan.
Madrid... Nem tudom, hogy most mi következik, de előbb-utóbb visszamegyek. Ha csak egy hétvégére, akkor egy hétvégére. Beköszönni a Portillo-ba, meginni egy anís-t a Sidi-ben, találkozni José-val, Julival, Diego-val, Alberto-val meg Jairo-val, lekezezni Pedro-val a Casa Angel-ben, és kiszurkolni a győzelmet a Calderón-ban. Volveremos volveremos...! Micsoda öt hónap volt...! És persze megyünk mi még Firenzébe is, meg Bázelbe, mert két ilyen barátot nem lehet csak úgy elhagyni Európában. De nem ám... Hihetetlen volt, és az is hihetetlen, hogy annyi minden után most itt küszködök a sorok között, belegabalyodva a saját érzelmeimbe.Tudjátok, rengeteg időbe fog telni, mire feldolgozom azt a sok csodálatos élményt, amit Madridban átéltem, de tudom, minden pillanatára érdemes lesz odafigyelni. Rengeteg dolgot tanultam: nagyon keveset az egyetemen, és nagyon sokat a madridi utcákon. Rengeteg embert megismertem, köztük egy kicsit talán magamat is. Egy biztos, csodálatos időszakot köszönhetek egy csodálatos városnak, egy olyan városnak, ahol mindig otthon fogom magam érezni.
És ahová még haza fogok menni. Egyszer.

Elvonási tünetek

Mintha valami vérzivataros elvonón lennék. Nem egész két napja vagyok itthon és meg kell mondjam nektek, furcsa. Nagyon furcsa. Ez az első poszt itthonról, bár ez is hülyeségnek tűnhet, mert ott is otthon voltam. Egyelőre minden zavaros, vasárnap éjszaka óta folyamatosan jönnek a meglepetések. Most nem nagyon akarok az utolsó hét eseményeiről írni (azt hiszem, nem is tudnék), sőt, képek sem lesznek ezúttal. Csak néhány rövid gondolat az első hazai kultúrsokkról, a furcsa kettősségről, az első tapasztalatokról.

Noha nem sokat repültem mindezidáig, nyugodtan mondhatom, hogy életem egyik legszörnyűbb repülőútja volt a vasárnapi. Minden simán ment, semmi bonyodalom nem volt, de mégis borzasztóan éreztem magam. Egész nap azon kattogtam, mikor kell indulnom, amikor pedig utoljára sétáltam az utcánkban, ezúttal egy óriási (31 kg) bőrönddel, azt hittem a szívem szakad meg. Ez a búcsúzkodás amúgy is felemészti az embert, úgyhogy egyáltalán nem csoda, hogy az amúgy is hűvöskés repülőn végigremegtem az utat. Kívülről sem lehettem egy kellemes látvány, de azt hiszem, belülről még rosszabb volt, amikor pedig megérkeztünk és megláttam a Budapest - Ferihegy 1 feliratot, minden olyan valószerűtlennek tűnt. Anyuék és a nagyszüleim is nagyon vártak, én is örültem, hogy láthatom őket, mégis minden iszonyú szokatlan volt.
Tulajdonképpen itthon minden a régi, egy-két dolgot kivéve minden ismerős, de mégsem az a szoba volt, mégsem az az ágy volt, amiben fél évet töltöttem el. Fél-háromkor kerültünk végül ágyba, hulla fáradtan, a másnap délelőtti ébredéskor mégis rosszabb volt. Tudjátok, ma sem aludtam túl jól, még nyugtatóval sem, de a vasárnap éjszakámat nehéz überelni. A folyamatos remegés, a hideg verejték illetve az idegen bolyongás az ágy egyik széléről a másikig, nem tudom meddig tarthatott, de reggel hat után már megint fent voltam. Természetesen csurom vizesen ébredtem, valami halvány álomfoszlányoktól is felzaklatva, inkább ne is firtassuk...
Azóta egy kicsit jobb a helyzet, tegnap jártam bent az egyetemen, összefutottunk a haverokkal, a családdal névnapoztunk meg sütögettünk, és mindenki nagyon örül nekem. Még a szomszédok is kérdezgetnek meg mosolyognak, és ha valami miatt jó hazajönni, az tényleg a család meg a barátok. De azt hiszem még kell néhány nap, hogy letisztuljanak a dolgok, hogy megnyugodjak és utána kezdődhet majd a félév igazi megemésztése és feldolgozása. Lesz mit...

(A nagy örömködések illetve a csütörtöki vizsga után jelentkezem még egy utolsó, elbúcsúzó poszttal.)

El mundo fantástico

Belehúztunk: a birkabél illetve a vaslapos vese után már a fül-paprikás is felkerült az étlapra. Meg hát egyébként is, felesleges lenne tagadni, erősen toxikus hétvégén vagyunk túl, ami már-már a daliás időket idézte. Szombattól vasárnapig egy percre sem álltunk meg (nyilván az agonizálást leszámítva); végiggördültünk Vallekas-on, Rayo-meccsen, Malasaña-n, Ocho Macho koncerten, hogy végül egy lejövős bikaviadallal zárjuk a sort. Ahogy egy protokollos (!) tanárom mondaná: "egyszóval megbasztuk a szakmát!"Nem tudom, hogy emlékeztek-e még a vallekas-i dombokra, ahonnan korábban Lorenzo kollégával figyeltük a kies madridi panorámát, de ezúttal ugyanoda tértünk vissza Comandante Dario-val, hogy onnan támadjuk be a hétvégét. Annak ellenére, hogy a Fiorentino-t péntek este kiengedték a kórházból, még mindig pihennie kell, úgyhogy végül Dario-val ketten vágtunk neki Vallekas-nak, és ami legalább olyan fontos, a Rayo Vallecano meccsnek. Ezúton nyugtatnék meg mindenkit, hogy a Rayo az utolsó fordulóban - a két erasmuszos talizmán jelenlétében - bebiztosította a jövőévi másodosztályú tagságot, miután igen magabiztos 4 - 0 -ás eredménnyel legázolta a korábban szebb napokat is látott Recreativo Huelva gárdáját. Igazi futball-szombat volt, napsütéssel, gólokkal, kivételesen alacsony (5 euro) jegyárakkal a Liga Adalante, azaz a spanyol másodosztály zárómeccsén, ami velünk együtt cirka 10 000 nézőt csalhatott ki a lelátókra. Arra a Teresa Rivero Stadion lelátóira, ami amellett, hogy több érdekességgel is bír, a magyar szem számára abszolút otthonos. A 15 000 néző befogadására alkalmas létesítmény tényleg nb1-es, bár ez errefelé inkább negatív jelző (meglepő volt például, hogy kerítés van a pálya körül, mert ez itt nem nagyon divat). Annak ellenére, hogy a főlelátók két szintesek, a stadion egyik legnagyobb érdekessége, hogy kapu mögötti szektorból csak egy van. Írd és mondd, az egyik kapu mögött egy reklámfal áll, odébb pedig két panelház, úgyhogy igazi kuriózum lehet mondjuk a harmadik-emelet-négy nappalija, a keleti szektor... A másik érdekesség pedig az, hogy a szurkolók döntése értelmében a stadion 2004 óta az éppen regnáló elnökasszony nevét viseli: Estadio Teresa Rivero.

Ez utóbbi, azt gondolom, jól érzékelteti a csapat lényegét. Vallekas-ban nincsenek sztárok, nincs arany-jakuzzi, nincs 50 000-es stadion; ami van viszont, az egy szeretnivaló társaság és szinte amatőr-jellegű lelkesedés, összefogás. Ahogy az egyik szurkolói molinón lehetett olvasni: A Rayo egy nagy csapat a szurkolói és az utánpótlása miatt. Nos a Rayo B-ről fogalmam sincs, de a szurkolók tényleg óriásiak voltak szombaton. Tudni kell, hogy Vallecas (vagy népiesen: Vallekas) Madrid legősibb munkáskerületeinek egyike, hazai viszonylatban csak a régi Kőbányával vagy Angyalfölddel mérhető össze. Az otthoni változásoktól eltérően itt a mai napig száz százalékig baloldali a hangulat, ami a Rayo-n is meglátszik (vagy talán itt látszik meg igazán, vö: Diósgyőr). A helyi ultrák, a Bukaneros, noha közel sem éri el mondjuk a Frente méreteit, igazi lelkes kis társaság és a főlelátón ülők sem azok a manchester-i milliárdosok. Még így is meglepő volt, hogy a Bukaneros által elkezdett nótákra néha kánonban válaszoltak az oldallelátókról... (Érdekes amúgy, hogy a molinók, a méretek illetve a szurkolás tekintetében nem egyszer jutották eszembe a Ferencvárosi K-L szektort.) Akárhogyan is, tiszteletet érdemel a Bukaneros, annál is inkább, mert a sok neofasiszta, ultranacionalista tróger között a Rayo, a Livorno, a St Pauli vagy a Diósgyőr mind-mind igazi kivétel. De ez már egy másik típusú blog hasábjaira tartozik...

"Maffiózók, fasiszták, közvetítők: Vallekas-ban nem látnak benneteket szívesen..."

A lényeg, hogy jó volt a hangulat, nyert a Rayo, mi pedig teljesen kiegyensúlyozottan indultunk el Malasaña-felé, hogy az általam (pláne szegény Dario által) kevésbé ismert Ocho Macho koncertjén is tiszteletünket tegyük. Mivel a fél 10-es kezdés nagyon korainak bizonyult, az előzetesen megejtett alapozás után egy after-alapozást is kénytelenek voltunk beiktatni, úgyhogy innentől kezdve el tudjátok képzelni, jó hangulatban csapódtunk be a Taboó nevű helyre, ahol épp kezdett az Ocho. Ugyan korábban plágiumzenekarnak titulálva erősen leszóltam (mondjuk, hogy verbálisan porig aláztam) a zenekart, ezúton elnézést kell, hogy kérjek. A különféle dalok lenyúlása illetve a gáz spanyol szövegek mögött én egy műmájer felállást sejtettem, de ezúton kell megkövetnek a fiúkat, akik szívvel-lélekkel tették oda magukat szombat este. Sok a Manu Chao/Mano Negra, meg a Buena Vista Social Club, de mindez csak azért, mert a saját dalok lassan készülgetnek, a szövegek meg persze, hogy furcsák, ha alig tudnak spanyolul a srácok. Ezzel együtt mindent beleadtak, igazi örömzenélés ment, a végén pedig látszódott az arcukon, hogy teljesen meghatódtak. Sikerült beszélgetni is velük egy kicsit, úgyhogy nyugodtan mondhatom, hogy igazán szimpatikus, szerény, jófej srácok, akiknek tényleg a legjobbakat kívánom. (Csak zárójelben jegyezném még meg, hogy a koncerten nekem is jutott egy félpercnyi hírnév, mivel a Jó nekem című szám egyik strófájába a zenekar énekese, Dario illetve az alkohol buzdítására én is beszálltam...)Mivel a koncert után egy random magyar sráccal kiegészülve még folytattuk az estét, talán van némi fogalmatok róla milyen nehéz éjszaka, és főleg milyen nehéz reggel várt ránk Dario kollégával... Személyes katasztrófaként kellett megélnem továbbá, hogy korábban az egyik olasz haver, Francesco biztatására jegyet váltottunk az esti bikaviadalra is, úgyhogy nem volt mese, a hétvégének folytatódnia kellett. Anélkül, hogy egy bikaviadal lefolyásának nagy részletezésébe belemennék (nyilván én sem vagyok vérprofi egyetlen corrida után), alapvetően határozta meg az estét, hogy nem corrida-ra, hanem novillada-ra voltunk hivatalosak. Amennyire meg tudom mondani, a legfőbb különbség a két esemény között a bikák méretében illetve a torreádorok (torero) tapasztalatlanságában áll. Nyilván ember legyen a talpán így is, aki egy lesajnált, defektes, csupán 450 kilós bika elé odaáll egy lepedővel a kezében, úgyhogy a fikázás kissé furcsa lesz, de mégis (lásd még: aki kurvának áll...). Történt ugyanis, hogy Spanyolország legnagyobb (25 000) arénájában csakhamar kitört a népharag, mivel a novillero-k (a fiatal torreádorok) illetve az egész haddelhadd ott szúrta el, ahol csak lehetett. Olyan ügyetlenkedés zajlott, hogy rögtön a legelső bika lovastul felborította a picador-t (aki lóhátról döfi meg a bikát a dolgok kezdetén), és az igazság az, hogy mi is megzizzentünk egy pillanatra. Noha hasonló eset nem történt később, de sorban jöttek az ügyetlenkedések illetve a hibák. A mellettünk ülő idősebb szakitól tudtuk meg például, hogy a Ventas nem akármilyen hely, ide (a turistákon kívül persze) hozzáértők járnak, a közönség igen nagy igénnyel bír és büszke az aréna jó hírére valamint magas presztízsére, amelyet nem lehet elfecsérelni és ahova nem léphet be akárki. Nem csoda tehát, hogy igen komoly fütyülés és becsmérlés zajlott időről időre; sokszor meglepő hevességgel és meglepő emberektől. Az igazi spanyol hozzáértő nem akármilyen figura: a vérmérséklete korfüggetlen, csakúgy mint az a tulajdonsága, hogy az arénájának jóhírét az élete árán is megvédje. Ennek érdekében pedig nem átallik leszólni a torreádorokat, "szurkolótársait" vagy éppen a díszpáholy tagjait a viadal elnökével együtt. A tavalyi alicante-i bikaviadal-szüzességünk elvesztése után pedig tényleg fájó volt hallani olyan bekiabálásokat, mint hogy "ilyen szégyen még Benidorm-ban sincs!". Általános vélemény, hogy arrafelé az egész egy nagy bohóckodás és semmi köze nincs egy komoly bikaviadalhoz. És hogy ebben lehet valami, arról én is meggyőződtem, amikor kiderült, a Ventas-on a legritkább esetben játszik a zenekar a corrida közben. Emlékszel Gyurikám, hogy Alicante-ban még a végén is alig akarták abbahagyni a muzsikusok...?Hát ez volt a hétvége igaz (és erősen toxikus) története, kedves elvtársak, az óra pedig villámsebesen ketyeg tovább. Jönnek az utolsó találkozások illetve az utolsó látogatások, egy-két kihagyhatatlan újdonság és persze egy szombati idényzáró búcsúbuli; tehát nem fogunk unatkozni. Egy hét múlva ilyenkor pedig már Kelet-Európában esszük majd a lángost... Mivel az utolsó napokban valószínűleg 24/7 fogunk krúzolni, ezért előfordulhat, hogy legközelebb már Budapestről fogok jelentkezni. A dolgok lezárásának ugyanakkor természetesen emléket fogunk majd állítani itt a blogon is, úgyhogy még nem búcsúzok. Csak elköszönök...

Como Penélope en la estación del AVE

Hát, ha nem is a hét elején - mint ahogy legutóbb ígértem - de újra itt vagyunk, pajtások. Sajnos Lorenzo még mindig a kórházban tolja szegény, mivel komplikációk adódtak, de mára legalább elég "mobilis" és közérzetileg is sokkal jobban van, ami mindenképpen jó jel. Annak ellenére, hogy minden nap bent vagyunk nála, mostanra én is kezdek visszatérni a régi kerékvágásba, még akkor is, ha a hírhedtté vált toxikus vonat sebességét meg sem közelítem. Az utóbbi napokban ráadásul az idő is kezdi megemberelni magát, úgyhogy a kifogások ideje véglég lejárt; az idő szorít és nincs más hátra, mint megnyomni az utolsó 10 napot. Még akkor is, hogyha eredetileg másképp képzeltük el a dolgot Dario meg Lorenzo kollégákkal...

Monszun a Casa Angel előtt (Június 14. - Madrid)

Merthát tényleg nem így képzeltük el az utolsó két hét eseményeit, úgyhogy nem csoda, hogy kissé melankolikusba csaptak át az esték mostanában. Lorenzo továbbra is a kórházi vendéglátást élvezi (vacsora este kilenckor: paradicsomleves, füstölt pisztráng, saláta oliva olajjal, zsömle, joghurt, cseresznye); Madridot csapkodó eső karcolja, szél és 15-16 fokos átlaghőmérséklettel. Hiába akartunk mi teraszos VB-meccseket, örültünk ha nem áztunk meg a buszmegálló illetve a kocsma között...
Mindezek ellenére kénytelen voltam aktivizálni magamat egy kicsit, mert - nagyon durva! - szűk két hét múlva már a pesti fövenyen fogok hesszelgetni, úgyhogy nem engedhetem meg magamnak a semmittevést. Míg Dario elvtárs az utolsó erasmuszos bulik alkoholgőzét próbálta meglovagolni, én inkább a magányos farkas szerepkörben krúzoltam és a metrózással felhagyva buszról figyeltem a várost. Buszról meg kocsmából... Tudjátok, az utóbbi hónapokban már egyre kevesebb kedvem volt ezekhez az erasmuszos témákhoz és ez mára tetőzött, azt hiszem. Az erasmus frankó dolog, de egy idő után az ember megtalálja a társaságát, beilleszkedik a városba, új életet kezd (uhh, ez de szarul hangzik...), és elkezdi megunni az ugyanolyan partikat. Copy-paste az egész: a helyek, a zenék, az emberek. Hiába a multikulti, valahogy mégis egy nagy ignoráns massza kerekedik a végén. Szép fokozatosan újra rájöttem arra, amit már korábban is sejtettem, a madridi erasmus lényege Madrid, nem feltétlenül az erasmus.
Azt hiszem, végérvényesen és reménytelenül szerelmes lettem. Madridba. Furcsa érzés úgy sétálni a városban, hogy tudod, lehet, hogy most jártál itt utoljára - egy darabig legalábbis. Furcsa elköszönni a törzskocsmákban, furcsa búcsút inteni a Calderónnak, furcsa utoljára kijönni a kedvenc szórakozóhelyedről; furcsa az, amikor a nigériai menekült haversrác megkérdezi a szupermarket előtt: "És nem is jössz vissza?" Furcsa... Még azt is mondhatnám, hogy kicsit szomorú...
Persze a maradék időben egyáltalán nem tervezem az ereimet vagdosni, sőt. Mivel ma már a napsütéssel sem voltak problémák elkezdtük a kőkemény program-szervezést. Talán még nem hallottatok róla, de a híres-hírhedt toxikus vonaton van büfékocsi illetve kult-vagon is, úgyhogy a gasztro-sokk illetve a kulturkampf irányából várjuk a támadásokat ezen a héten. Meg persze szólnak a vuvuzelák is folyamatosan: Maradona fiai tulajdonképpen továbbjutottak, Dario svájci tehénkéji bedarálták az Armadát, Cachavacha megkezdte a gólgyártást; úgyhogy nem illik lemaradni - még akkor sem, ha errefelé csak egy meccset ad a köztévé, a többi a fizetősön megy. Az meg csak a bárban van, most mit lehet tenni...?

Ez a hét amúgy tényleg a nagy zabálások hete. Hétfőn a Calderón mellett "együtt" ebédeltem az Atleti szurkolói-referensével, kedden borsos grillezett máj jutott a Portillo-ban egy laza Új-Zéland - Szlovákia meccsel körítve, szerdán menza és szemináriumi dolgozat leadás, ma pedig Saverio barátunk ötlete nyomán megnéztük a helyi all-you-can-eat vendéglőt. Holnaptól viszont száraz kenyér; elég a burzsoázia mételyező életformájából, elég a dekadens nyugat ópiumából...

Inkább a kultúra. Noha nem vagyok egy múzeum-mágus, amikor Barcelonában voltam meghesszeltem a Katalán Történeti Múzeumot és annyira bejött a dolog, hogy elhatároztam, felkutatom a madridit is, hátha látunk valami érdekeset. Ma pedig elmentem végre a brutál all-you-can-eat után (soha ne tegyetek ilyet, nem kompatibilis a zabálás meg a kultúra!), és az a helyzet, hogy nem is volt rossz. Egy kissé szocialista beütésű épületben van a madridi Városi Múzeum, ami nem igazán történelmi tobzódás, sokkal inkább egy városfejlődési és építészeti bemutató. (Zárójelben jegyzem meg, mint oly sok esetben Spanyolországban, ingyenesen tekinthető meg. Furcsa ugyanakkor pártolandó, hogy errefelé a kultúra nem mindig kerül pénzbe.) Szóval urbanisztika orrba-szájba, az egészben a legjobb talán az a szekció, ami a közművek fejlődését meg a madridi tömegközlekedés történetét mutatja be a népnek. Mivel én végzett vízszerelő nem vagyok, ezért érdekes volt az ábrákat-maketteket-rajzokat sasolni a madridi vízművekről; sőt volt ott gáz meg villany is. Volt reptér-szekció is, de az előbb említett tömegközlekedés mondjuk még ezt is überelte. Azt gondolom, hogy az egészben a legjobb az, hogy egy nyolcadikos osztálynak vagy egy nyugdíjasnak ugyanolyan érdekes tud lenni a tárlat, és én sem unatkoztam valahol a kettő között.

"A metró, amit mindenki szeretne magáénak tudni..."

A napsütötte Madrid
(avagy: Ezt a két képet "azért találtam ki, hogy legyen itt valami...")

Hétvégén pedig ismét beszigorítunk régi jó szokás szerint, bár ezúttal is kissé a kultúra árnyékában maradva. Leginkább a vasárnap lesz kiemelkedő, hiszen az utolsó alkalmat kihasználva bevesszük a Plaza de Toros de Las Ventas-t, azaz bikaviadalra megyünk Francesco haverommal. Tudom, mire gondoltok, de nem biztos, hogy igazatok van. A tavaly nyári alicante-i tűzkeresztség után immár más szemmel tekintek az "értelmetlen öldöklésre" és megmondom őszintén, kíváncsi vagyok a Ventas-ra, amely Spanyolország legnagyobb arénája.
A húrt tovább feszítve szombaton futballmeccs van beiktatva, és mivel az első osztály küzdelmeinek vége, kivételesen nem az Atleti sikeréért megyünk szorítani. Akik ismerik a spanyol futballt tudhatják, hogy csak egy madridi csapat harcol még és az pedig a Rayo Vallecano. Az a Rayo Vallecano, amely néhány éve még az első osztályban vitézkedett, és amely a Livorno, a St Pauli vagy a Diósgyőr elvtestvére, azaz igazi baloldali alakulat. Kíváncsi leszek, hogy a magyar mércével nézve sem túl nagy Teresa Rivero stadionban milyen hangulat vár majd minket; a tudósítás természetesen nem marad majd el. Hiába a Világbajnokság, az igazi küzdelem Vallekas-ban zajlik majd szombat este...
És akkor még a holnapi Malasaña-i foglaltház látogatást, vagy a szombat éjszakai Ocho Macho koncertet nem is említettem. Érdekes, hogy ez utóbbi egy magyar banda, amelynek a koncertjét még akkor sem szabad kihagyni, ha személy szerint nem ismerem a szombathelyi plágiumzenekar dalainak nagy részét. A toxikus vonat ugyanakkor kötelez.

Rayo Vallecano

Ennyit mára, kedves naplóm. Remélem nem keveredtetek nagyon bele a mai melankól-csapongásba. Az igazság az, hogy így a dolgok végéhez közeledve nagyon nehéz értelmes gondolatokat kicsikarnom magamból, és mivel ritkulnak is a posztok rendesen, kissé felsorolás szagú a dolog. Azért remélem, hogy a Madriz con Zeta utolsó napjaiban is velem tartotok! Kissé melankolikusan, kissé csapongva, kissé könnyes szemmel, de stílusosa. Madriz con zeta...

Train in Vain

Ha nagyon humorkodni akarnék, mondhatnám, hogy megvan a toxikus vonat első áldozata, de sajnos a helyzet nem ilyen vidám. A blog rendszeres olvasói (azaz Ti) már ismeritek Lorenzo-t, aki csütörtökön kórházba került. Megijedtünk egy kicsit, az az igazság. Noha jó másfél hete panaszkodott a hátára, nem tűnt komolynak a dolog, pláne, hogy később jobban is lett. Csütörtök reggel aztán még saját lábán ment be a kórházba, majd egy óra múlva már csövek lógtak ki belőle. Persze már jobban van, hál' Istennek, ha minden igaz holnap ki is engedik. Kórházi helyzetjelentés következik...A franc gondolta volna... Amikor csütörtök délután José, egy közös haverunk hívott, hogy Lorenzo kórházban fekszik, először azt hittem, viccel. Aztán amikor néhány órával később bementünk hozzá, már látszott, hogy elég komoly a baj. Bölcsész-mérnökként tudjátok, hogy nem sokat értek az orvosi témákhoz, ennek ellenére az azonnal látszódott, hogy a pneumotorax nem játék. Kiderült, hogy szegény Lorenzo légmellt (mellet?) kapott, ami röviden valami olyasmiről szól, hogy a mellhártyában levegő keletkezik/jut, ami miatt a tüdő nem tud rendesen működni. A korábbi hátfájás már valószínűleg ennek volt az előjele, az előző napokban fájó mellkas is, úgyhogy lehet mondani, hogy valami már nem volt rendben, de azért az durva, hogy a kórházba még a saját lábadon mész be, majd egy óra múlva már tolnak... Csütörtök este, amikor bementünk, nagyon kivolt szerencsétlen; semmi mozgás, még enni meg beszélni is alig tudott, úgyhogy nem ártott, hogy mind bent voltunk nála.

Tudjátok, a márciusi betegeskedésem miatt - ami ehhez képest egy szúnyogcsípés volt - sejtem, hogy milyen egy idegen városban, idegen körülmények között szembekerülni egy ilyen helyzettel. És nekem csak az "sztk-ba" kellett elvánszorognom, semmi kórház, semmi cső, semmi infúzió... Ehhez képest szegény Lorenzo ott feküdt (fekszik) egy szobában egy haldokló idős bácsival és mozogni is alig tudott. Szóval jó, hogy mindannyian bent voltunk nála: Dario, José, valamint a lakótársai, Natalia és Juanjo. Pénteken pedig megérkezett a mamma is Firenzéből, úgyhogy teljes a létszám és hála az égnek egyre jobban van a srác. Ha holnap reggel is minden a helyén lesz, kiengedik, bár a teljes felépülésig még sok van hátra... (Sóhaj.)
Megmondom nektek őszintén, az utóbbi három napban többet vagyunk a Jiménez Díaz kórházban, mint itthon, ami azért más megvilágításba helyezi a dolgokat. Nem akarom nagyon hosszúra nyújtani ezt a bejegyzést, mert nem ez volt most a cél, de annyit azért el kell mondjak, hogy a madridi kórházak előtt le a kalappal. Mivel először rossz helyen kerestük szegény Lorenzo-t, ezért két különböző kórházban is jártunk, és a körülmények meglepően jók. A spanyol haverok szerint Madridban nagyon kevés a rossz kórház, ha pedig ez tényleg így van és mindegyik hasonlít a Jiménez Díaz-ra, akkor a helyzet irigylésre méltó. Tiszta és modern kétágyas szobák, nővérek mindenhol, normális étkeztetés - legalábbis ezek azok a jellemzők, amikkel mi, kívülálók találkoztunk. Egy kis szerencse a szerencsétlenségben...

Jól van, azt hiszem ennyit mára, pajtások. A lényeg most az, hogy Lorenzo szép lassan javulgat. Ami a hét többi eseményét illeti, semmi különlegesről nem tudok beszámolni: az Ibériai-félszigetet elöntötte a hideg meg az eső, ugyanakkor legalább a vizsgáimon túl vagyok. Amennyire látom jó esélyek mutatkoznak, hogy mind a kettőn átmenjek, persze nem akarom elkiabálni, annál is inkább, mert a sokat átkozott filmes óra azért elég lutri volt. Az általános tudáshiány, az előző esti kórházlátogatás, az éjszakai tanulás és a tanár úr "rászigorítása" nem tett jót. Nem emlékszem, mikor puskáztam utoljára, de most férfiasan bevallom, hogy don Miró González cselére nekem is ki kellett találnom valamit. Fight fire with fire...

Igyekszem minél hamarabb újra jelentkezni valamikor a jövő hét elején, addig is maradnak a csendes acacias-i esték a hintaszékben, az eső kopogásával az ablakon. No meg a jó öreg Tom Waits-szel a zongoránál...