Madriz con zeta

The last one out please close the door

2010-07-04T23:57:00.006+02:00

Véget ért, kedves olvasók. Bármennyire is szerettem volna halogatni, már nem lehet tovább. Furcsa, de valahogy mégiscsak igaz: a blog lezárásával végképp lezárul az elmúlt öt hónap története. Azé az öt hónapé, ami már most úgy él bennem, mint valami meg sem történt álomkép; valami, amit soha nem fogok elfelejteni. Ha nem is olyan régen még azt mondtam, csak elköszönök, most itt az ideje a búcsúzásnak, pajtások. Még én sem tudom mi következik, de azt hiszem a könnycseppbe áztatott kliséket nehéz lesz elkerülni. Azért megpróbáljuk: una despedida con zeta.Néhány órával ezelőtt beszéltem Dario barátommal, aki a kis madridi társaság utolsó tagjaként még mindig a városban van. Mivel annak idején is sokszor facebook-on beszéltük meg az esti kiruccanásokat, minden ugyanolyan volt, mint mondjuk egy-másfél héttel ezelőtt, és mégis mindketten tudtuk, hogy ezúttal másról van szó. Már nem volt ott a lehetőség, hogy 20 percen belül összefussunk a Sol-on, majd utána megigyunk egy tinto de verano-t Malasaña-ban. Már 2000 kilométerre vagyok Madridtól...

Tudjátok, minden percét élveztem ennek a félévnek, és ezért nagyon hálás vagyok (...) a Jóistennek, a sorsnak, a szerencsének vagy hívjátok, ahogy akarjátok. Ez most nyilván nem egy Oscar-díj átadás, de a szüleimnek is rengeteget köszönhetek, mert nélkülük nemhogy Madridba, de még az egyetemig sem jutottam volna el. Sok minden kellett ahhoz, hogy a félév végén ilyen nehéz szívvel jöjjek haza, és ezt a sok mindent tényleg át kellett élni ahhoz, hogy most itt üljek és összefüggéstelenül magyarázzak nektek. Nektek, akik remélhetőleg ugyanúgy élveztétek a hetente jelentkező ömlengéseket, és nem bántátok meg, hogy egy-egy alkalommal nekiláttatok a posztok elolvasásának. Talán még abban is bízom titkon, hogy az én kis írásaimon keresztül megismertétek egy kicsit Madridot, vagy legalább kedvet kaptatok ahhoz, hogy ellátogassatok egyszer.Lehet ugyanakkor, hogy egy másik várost fogtok majd ott találni, sőt, ez egészen biztosan így lesz. Sosem tagadtam különösebben, hogy az elmúlt 38 bejegyzés minden egyes árva sora azt a Madridot tükrözte, amit én láttam az elmúlt öt hónapban, sőt, még azt is megkockáztatom, hogy ez az a Madrid volt, amit én akartam látni. Néhol csöpögős voltam, kötelező jelleggel szubjektív; és olyan történeteket meséltem el, amik sokszor a szürrealitás határát súrolták, legalábbis egy ilyen rákoshegyi forradalmár számára egészen biztosan.
Madrid... Nem tudom, hogy most mi következik, de előbb-utóbb visszamegyek. Ha csak egy hétvégére, akkor egy hétvégére. Beköszönni a Portillo-ba, meginni egy anís-t a Sidi-ben, találkozni José-val, Julival, Diego-val, Alberto-val meg Jairo-val, lekezezni Pedro-val a Casa Angel-ben, és kiszurkolni a győzelmet a Calderón-ban. Volveremos volveremos...! Micsoda öt hónap volt...! És persze megyünk mi még Firenzébe is, meg Bázelbe, mert két ilyen barátot nem lehet csak úgy elhagyni Európában. De nem ám... Hihetetlen volt, és az is hihetetlen, hogy annyi minden után most itt küszködök a sorok között, belegabalyodva a saját érzelmeimbe.Tudjátok, rengeteg időbe fog telni, mire feldolgozom azt a sok csodálatos élményt, amit Madridban átéltem, de tudom, minden pillanatára érdemes lesz odafigyelni. Rengeteg dolgot tanultam: nagyon keveset az egyetemen, és nagyon sokat a madridi utcákon. Rengeteg embert megismertem, köztük egy kicsit talán magamat is. Egy biztos, csodálatos időszakot köszönhetek egy csodálatos városnak, egy olyan városnak, ahol mindig otthon fogom magam érezni.
És ahová még haza fogok menni. Egyszer.

Elvonási tünetek

2010-06-29T16:02:00.002+02:00

Mintha valami vérzivataros elvonón lennék. Nem egész két napja vagyok itthon és meg kell mondjam nektek, furcsa. Nagyon furcsa. Ez az első poszt itthonról, bár ez is hülyeségnek tűnhet, mert ott is otthon voltam. Egyelőre minden zavaros, vasárnap éjszaka óta folyamatosan jönnek a meglepetések. Most nem nagyon akarok az utolsó hét eseményeiről írni (azt hiszem, nem is tudnék), sőt, képek sem lesznek ezúttal. Csak néhány rövid gondolat az első hazai kultúrsokkról, a furcsa kettősségről, az első tapasztalatokról.

Noha nem sokat repültem mindezidáig, nyugodtan mondhatom, hogy életem egyik legszörnyűbb repülőútja volt a vasárnapi. Minden simán ment, semmi bonyodalom nem volt, de mégis borzasztóan éreztem magam. Egész nap azon kattogtam, mikor kell indulnom, amikor pedig utoljára sétáltam az utcánkban, ezúttal egy óriási (31 kg) bőrönddel, azt hittem a szívem szakad meg. Ez a búcsúzkodás amúgy is felemészti az embert, úgyhogy egyáltalán nem csoda, hogy az amúgy is hűvöskés repülőn végigremegtem az utat. Kívülről sem lehettem egy kellemes látvány, de azt hiszem, belülről még rosszabb volt, amikor pedig megérkeztünk és megláttam a Budapest - Ferihegy 1 feliratot, minden olyan valószerűtlennek tűnt. Anyuék és a nagyszüleim is nagyon vártak, én is örültem, hogy láthatom őket, mégis minden iszonyú szokatlan volt.
Tulajdonképpen itthon minden a régi, egy-két dolgot kivéve minden ismerős, de mégsem az a szoba volt, mégsem az az ágy volt, amiben fél évet töltöttem el. Fél-háromkor kerültünk végül ágyba, hulla fáradtan, a másnap délelőtti ébredéskor mégis rosszabb volt. Tudjátok, ma sem aludtam túl jól, még nyugtatóval sem, de a vasárnap éjszakámat nehéz überelni. A folyamatos remegés, a hideg verejték illetve az idegen bolyongás az ágy egyik széléről a másikig, nem tudom meddig tarthatott, de reggel hat után már megint fent voltam. Természetesen csurom vizesen ébredtem, valami halvány álomfoszlányoktól is felzaklatva, inkább ne is firtassuk...
Azóta egy kicsit jobb a helyzet, tegnap jártam bent az egyetemen, összefutottunk a haverokkal, a családdal névnapoztunk meg sütögettünk, és mindenki nagyon örül nekem. Még a szomszédok is kérdezgetnek meg mosolyognak, és ha valami miatt jó hazajönni, az tényleg a család meg a barátok. De azt hiszem még kell néhány nap, hogy letisztuljanak a dolgok, hogy megnyugodjak és utána kezdődhet majd a félév igazi megemésztése és feldolgozása. Lesz mit...

(A nagy örömködések illetve a csütörtöki vizsga után jelentkezem még egy utolsó, elbúcsúzó poszttal.)

El mundo fantástico

2010-06-22T01:01:00.006+02:00

Belehúztunk: a birkabél illetve a vaslapos vese után már a fül-paprikás is felkerült az étlapra. Meg hát egyébként is, felesleges lenne tagadni, erősen toxikus hétvégén vagyunk túl, ami már-már a daliás időket idézte. Szombattól vasárnapig egy percre sem álltunk meg (nyilván az agonizálást leszámítva); végiggördültünk Vallekas-on, Rayo-meccsen, Malasaña-n, Ocho Macho koncerten, hogy végül egy lejövős bikaviadallal zárjuk a sort. Ahogy egy protokollos (!) tanárom mondaná: "egyszóval megbasztuk a szakmát!"Nem tudom, hogy emlékeztek-e még a vallekas-i dombokra, ahonnan korábban Lorenzo kollégával figyeltük a kies madridi panorámát, de ezúttal ugyanoda tértünk vissza Comandante Dario-val, hogy onnan támadjuk be a hétvégét. Annak ellenére, hogy a Fiorentino-t péntek este kiengedték a kórházból, még mindig pihennie kell, úgyhogy végül Dario-val ketten vágtunk neki Vallekas-nak, és ami legalább olyan fontos, a Rayo Vallecano meccsnek. Ezúton nyugtatnék meg mindenkit, hogy a Rayo az utolsó fordulóban - a két erasmuszos talizmán jelenlétében - bebiztosította a jövőévi másodosztályú tagságot, miután igen magabiztos 4 - 0 -ás eredménnyel legázolta a korábban szebb napokat is látott Recreativo Huelva gárdáját. Igazi futball-szombat volt, napsütéssel, gólokkal, kivételesen alacsony (5 euro) jegyárakkal a Liga Adalante, azaz a spanyol másodosztály zárómeccsén, ami velünk együtt cirka 10 000 nézőt csalhatott ki a lelátókra. Arra a Teresa Rivero Stadion lelátóira, ami amellett, hogy több érdekességgel is bír, a magyar szem számára abszolút otthonos. A 15 000 néző befogadására alkalmas létesítmény tényleg nb1-es, bár ez errefelé inkább negatív jelző (meglepő volt például, hogy kerítés van a pálya körül, mert ez itt nem nagyon divat). Annak ellenére, hogy a főlelátók két szintesek, a stadion egyik legnagyobb érdekessége, hogy kapu mögötti szektorból csak egy van. Írd és mondd, az egyik kapu mögött egy reklámfal áll, odébb pedig két panelház, úgyhogy igazi kuriózum lehet mondjuk a harmadik-emelet-négy nappalija, a keleti szektor... A másik érdekesség pedig az, hogy a szurkolók döntése értelmében a stadion 2004 óta az éppen regnáló elnökasszony nevét viseli: Estadio Teresa Rivero.

Ez utóbbi, azt gondolom, jól érzékelteti a csapat lényegét. Vallekas-ban nincsenek sztárok, nincs arany-jakuzzi, nincs 50 000-es stadion; ami van viszont, az egy szeretnivaló társaság és szinte amatőr-jellegű lelkesedés, összefogás. Ahogy az egyik szurkolói molinón lehetett olvasni: A Rayo egy nagy csapat a szurkolói és az utánpótlása miatt. Nos a Rayo B-ről fogalmam sincs, de a szurkolók tényleg óriásiak voltak szombaton. Tudni kell, hogy Vallecas (vagy népiesen: Vallekas) Madrid legősibb munkáskerületeinek egyike, hazai viszonylatban csak a régi Kőbányával vagy Angyalfölddel mérhető össze. Az otthoni változásoktól eltérően itt a mai napig száz százalékig baloldali a hangulat, ami a Rayo-n is meglátszik (vagy talán itt látszik meg igazán, vö: Diósgyőr). A helyi ultrák, a Bukaneros, noha közel sem éri el mondjuk a Frente méreteit, igazi lelkes kis társaság és a főlelátón ülők sem azok a manchester-i milliárdosok. Még így is meglepő volt, hogy a Bukaneros által elkezdett nótákra néha kánonban válaszoltak az oldallelátókról... (Érdekes amúgy, hogy a molinók, a méretek illetve a szurkolás tekintetében nem egyszer jutották eszembe a Ferencvárosi K-L szektort.) Akárhogyan is, tiszteletet érdemel a Bukaneros, annál is inkább, mert a sok neofasiszta, ultranacionalista tróger között a Rayo, a Livorno, a St Pauli vagy a Diósgyőr mind-mind igazi kivétel. De ez már egy másik típusú blog hasábjaira tartozik...

"Maffiózók, fasiszták, közvetítők: Vallekas-ban nem látnak benneteket szívesen..."

A lényeg, hogy jó volt a hangulat, nyert a Rayo, mi pedig teljesen kiegyensúlyozottan indultunk el Malasaña-felé, hogy az általam (pláne szegény Dario által) kevésbé ismert Ocho Macho koncertjén is tiszteletünket tegyük. Mivel a fél 10-es kezdés nagyon korainak bizonyult, az előzetesen megejtett alapozás után egy after-alapozást is kénytelenek voltunk beiktatni, úgyhogy innentől kezdve el tudjátok képzelni, jó hangulatban csapódtunk be a Taboó nevű helyre, ahol épp kezdett az Ocho. Ugyan korábban plágiumzenekarnak titulálva erősen leszóltam (mondjuk, hogy verbálisan porig aláztam) a zenekart, ezúton elnézést kell, hogy kérjek. A különféle dalok lenyúlása illetve a gáz spanyol szövegek mögött én egy műmájer felállást sejtettem, de ezúton kell megkövetnek a fiúkat, akik szívvel-lélekkel tették oda magukat szombat este. Sok a Manu Chao/Mano Negra, meg a Buena Vista Social Club, de mindez csak azért, mert a saját dalok lassan készülgetnek, a szövegek meg persze, hogy furcsák, ha alig tudnak spanyolul a srácok. Ezzel együtt mindent beleadtak, igazi örömzenélés ment, a végén pedig látszódott az arcukon, hogy teljesen meghatódtak. Sikerült beszélgetni is velük egy kicsit, úgyhogy nyugodtan mondhatom, hogy igazán szimpatikus, szerény, jófej srácok, akiknek tényleg a legjobbakat kívánom. (Csak zárójelben jegyezném még meg, hogy a koncerten nekem is jutott egy félpercnyi hírnév, mivel a Jó nekem című szám egyik strófájába a zenekar énekese, Dario illetve az alkohol buzdítására én is beszálltam...)Mivel a koncert után egy random magyar sráccal kiegészülve még folytattuk az estét, talán van némi fogalmatok róla milyen nehéz éjszaka, és főleg milyen nehéz reggel várt ránk Dario kollégával... Személyes katasztrófaként kellett megélnem továbbá, hogy korábban az egyik olasz haver, Francesco biztatására jegyet váltottunk az esti bikaviadalra is, úgyhogy nem volt mese, a hétvégének folytatódnia kellett. Anélkül, hogy egy bikaviadal lefolyásának nagy részletezésébe belemennék (nyilván én sem vagyok vérprofi egyetlen corrida után), alapvetően határozta meg az estét, hogy nem corrida-ra, hanem novillada-ra voltunk hivatalosak. Amennyire meg tudom mondani, a legfőbb különbség a két esemény között a bikák méretében illetve a torreádorok (torero) tapasztalatlanságában áll. Nyilván ember legyen a talpán így is, aki egy lesajnált, defektes, csupán 450 kilós bika elé odaáll egy lepedővel a kezében, úgyhogy a fikázás kissé furcsa lesz, de mégis (lásd még: aki kurvának áll...). Történt ugyanis, hogy Spanyolország legnagyobb (25 000) arénájában csakhamar kitört a népharag, mivel a novillero-k (a fiatal torreádorok) illetve az egész haddelhadd ott szúrta el, ahol csak lehetett. Olyan ügyetlenkedés zajlott, hogy rögtön a legelső bika lovastul felborította a picador-t (aki lóhátról döfi meg a bikát a dolgok kezdetén), és az igazság az, hogy mi is megzizzentünk egy pillanatra. Noha hasonló eset nem történt később, de sorban jöttek az ügyetlenkedések illetve a hibák. A mellettünk ülő idősebb szakitól tudtuk meg például, hogy a Ventas nem akármilyen hely, ide (a turistákon kívül persze) hozzáértők járnak, a közönség igen nagy igénnyel bír és büszke az aréna jó hírére valamint magas presztízsére, amelyet nem lehet elfecsérelni és ahova nem léphet be akárki. Nem csoda tehát, hogy igen komoly fütyülés és becsmérlés zajlott időről időre; sokszor meglepő hevességgel és meglepő emberektől. Az igazi spanyol hozzáértő nem akármilyen figura: a vérmérséklete korfüggetlen, csakúgy mint az a tulajdonsága, hogy az arénájának jóhírét az élete árán is megvédje. Ennek érdekében pedig nem átallik leszólni a torreádorokat, "szurkolótársait" vagy éppen a díszpáholy tagjait a viadal elnökével együtt. A tavalyi alicante-i bikaviadal-szüzességünk elvesztése után pedig tényleg fájó volt hallani olyan bekiabálásokat, mint hogy "ilyen szégyen még Benidorm-ban sincs!". Általános vélemény, hogy arrafelé az egész egy nagy bohóckodás és semmi köze nincs egy komoly bikaviadalhoz. És hogy ebben lehet valami, arról én is meggyőződtem, amikor kiderült, a Ventas-on a legritkább esetben játszik a zenekar a corrida közben. Emlékszel Gyurikám, hogy Alicante-ban még a végén is alig akarták abbahagyni a muzsikusok...?Hát ez volt a hétvége igaz (és erősen toxikus) története, kedves elvtársak, az óra pedig villámsebesen ketyeg tovább. Jönnek az utolsó találkozások illetve az utolsó látogatások, egy-két kihagyhatatlan újdonság és persze egy szombati idényzáró búcsúbuli; tehát nem fogunk unatkozni. Egy hét múlva ilyenkor pedig már Kelet-Európában esszük majd a lángost... Mivel az utolsó napokban valószínűleg 24/7 fogunk krúzolni, ezért előfordulhat, hogy legközelebb már Budapestről fogok jelentkezni. A dolgok lezárásának ugyanakkor természetesen emléket fogunk majd állítani itt a blogon is, úgyhogy még nem búcsúzok. Csak elköszönök...

Como Penélope en la estación del AVE

2010-06-17T23:27:00.004+02:00

Hát, ha nem is a hét elején - mint ahogy legutóbb ígértem - de újra itt vagyunk, pajtások. Sajnos Lorenzo még mindig a kórházban tolja szegény, mivel komplikációk adódtak, de mára legalább elég "mobilis" és közérzetileg is sokkal jobban van, ami mindenképpen jó jel. Annak ellenére, hogy minden nap bent vagyunk nála, mostanra én is kezdek visszatérni a régi kerékvágásba, még akkor is, ha a hírhedtté vált toxikus vonat sebességét meg sem közelítem. Az utóbbi napokban ráadásul az idő is kezdi megemberelni magát, úgyhogy a kifogások ideje véglég lejárt; az idő szorít és nincs más hátra, mint megnyomni az utolsó 10 napot. Még akkor is, hogyha eredetileg másképp képzeltük el a dolgot Dario meg Lorenzo kollégákkal...

Monszun a Casa Angel előtt (Június 14. - Madrid)

Merthát tényleg nem így képzeltük el az utolsó két hét eseményeit, úgyhogy nem csoda, hogy kissé melankolikusba csaptak át az esték mostanában. Lorenzo továbbra is a kórházi vendéglátást élvezi (vacsora este kilenckor: paradicsomleves, füstölt pisztráng, saláta oliva olajjal, zsömle, joghurt, cseresznye); Madridot csapkodó eső karcolja, szél és 15-16 fokos átlaghőmérséklettel. Hiába akartunk mi teraszos VB-meccseket, örültünk ha nem áztunk meg a buszmegálló illetve a kocsma között...
Mindezek ellenére kénytelen voltam aktivizálni magamat egy kicsit, mert - nagyon durva! - szűk két hét múlva már a pesti fövenyen fogok hesszelgetni, úgyhogy nem engedhetem meg magamnak a semmittevést. Míg Dario elvtárs az utolsó erasmuszos bulik alkoholgőzét próbálta meglovagolni, én inkább a magányos farkas szerepkörben krúzoltam és a metrózással felhagyva buszról figyeltem a várost. Buszról meg kocsmából... Tudjátok, az utóbbi hónapokban már egyre kevesebb kedvem volt ezekhez az erasmuszos témákhoz és ez mára tetőzött, azt hiszem. Az erasmus frankó dolog, de egy idő után az ember megtalálja a társaságát, beilleszkedik a városba, új életet kezd (uhh, ez de szarul hangzik...), és elkezdi megunni az ugyanolyan partikat. Copy-paste az egész: a helyek, a zenék, az emberek. Hiába a multikulti, valahogy mégis egy nagy ignoráns massza kerekedik a végén. Szép fokozatosan újra rájöttem arra, amit már korábban is sejtettem, a madridi erasmus lényege Madrid, nem feltétlenül az erasmus.
Azt hiszem, végérvényesen és reménytelenül szerelmes lettem. Madridba. Furcsa érzés úgy sétálni a városban, hogy tudod, lehet, hogy most jártál itt utoljára - egy darabig legalábbis. Furcsa elköszönni a törzskocsmákban, furcsa búcsút inteni a Calderónnak, furcsa utoljára kijönni a kedvenc szórakozóhelyedről; furcsa az, amikor a nigériai menekült haversrác megkérdezi a szupermarket előtt: "És nem is jössz vissza?" Furcsa... Még azt is mondhatnám, hogy kicsit szomorú...
Persze a maradék időben egyáltalán nem tervezem az ereimet vagdosni, sőt. Mivel ma már a napsütéssel sem voltak problémák elkezdtük a kőkemény program-szervezést. Talán még nem hallottatok róla, de a híres-hírhedt toxikus vonaton van büfékocsi illetve kult-vagon is, úgyhogy a gasztro-sokk illetve a kulturkampf irányából várjuk a támadásokat ezen a héten. Meg persze szólnak a vuvuzelák is folyamatosan: Maradona fiai tulajdonképpen továbbjutottak, Dario svájci tehénkéji bedarálták az Armadát, Cachavacha megkezdte a gólgyártást; úgyhogy nem illik lemaradni - még akkor sem, ha errefelé csak egy meccset ad a köztévé, a többi a fizetősön megy. Az meg csak a bárban van, most mit lehet tenni...?

Ez a hét amúgy tényleg a nagy zabálások hete. Hétfőn a Calderón mellett "együtt" ebédeltem az Atleti szurkolói-referensével, kedden borsos grillezett máj jutott a Portillo-ban egy laza Új-Zéland - Szlovákia meccsel körítve, szerdán menza és szemináriumi dolgozat leadás, ma pedig Saverio barátunk ötlete nyomán megnéztük a helyi all-you-can-eat vendéglőt. Holnaptól viszont száraz kenyér; elég a burzsoázia mételyező életformájából, elég a dekadens nyugat ópiumából...

Inkább a kultúra. Noha nem vagyok egy múzeum-mágus, amikor Barcelonában voltam meghesszeltem a Katalán Történeti Múzeumot és annyira bejött a dolog, hogy elhatároztam, felkutatom a madridit is, hátha látunk valami érdekeset. Ma pedig elmentem végre a brutál all-you-can-eat után (soha ne tegyetek ilyet, nem kompatibilis a zabálás meg a kultúra!), és az a helyzet, hogy nem is volt rossz. Egy kissé szocialista beütésű épületben van a madridi Városi Múzeum, ami nem igazán történelmi tobzódás, sokkal inkább egy városfejlődési és építészeti bemutató. (Zárójelben jegyzem meg, mint oly sok esetben Spanyolországban, ingyenesen tekinthető meg. Furcsa ugyanakkor pártolandó, hogy errefelé a kultúra nem mindig kerül pénzbe.) Szóval urbanisztika orrba-szájba, az egészben a legjobb talán az a szekció, ami a közművek fejlődését meg a madridi tömegközlekedés történetét mutatja be a népnek. Mivel én végzett vízszerelő nem vagyok, ezért érdekes volt az ábrákat-maketteket-rajzokat sasolni a madridi vízművekről; sőt volt ott gáz meg villany is. Volt reptér-szekció is, de az előbb említett tömegközlekedés mondjuk még ezt is überelte. Azt gondolom, hogy az egészben a legjobb az, hogy egy nyolcadikos osztálynak vagy egy nyugdíjasnak ugyanolyan érdekes tud lenni a tárlat, és én sem unatkoztam valahol a kettő között.

"A metró, amit mindenki szeretne magáénak tudni..."

A napsütötte Madrid
(avagy: Ezt a két képet "azért találtam ki, hogy legyen itt valami...")

Hétvégén pedig ismét beszigorítunk régi jó szokás szerint, bár ezúttal is kissé a kultúra árnyékában maradva. Leginkább a vasárnap lesz kiemelkedő, hiszen az utolsó alkalmat kihasználva bevesszük a Plaza de Toros de Las Ventas-t, azaz bikaviadalra megyünk Francesco haverommal. Tudom, mire gondoltok, de nem biztos, hogy igazatok van. A tavaly nyári alicante-i tűzkeresztség után immár más szemmel tekintek az "értelmetlen öldöklésre" és megmondom őszintén, kíváncsi vagyok a Ventas-ra, amely Spanyolország legnagyobb arénája.
A húrt tovább feszítve szombaton futballmeccs van beiktatva, és mivel az első osztály küzdelmeinek vége, kivételesen nem az Atleti sikeréért megyünk szorítani. Akik ismerik a spanyol futballt tudhatják, hogy csak egy madridi csapat harcol még és az pedig a Rayo Vallecano. Az a Rayo Vallecano, amely néhány éve még az első osztályban vitézkedett, és amely a Livorno, a St Pauli vagy a Diósgyőr elvtestvére, azaz igazi baloldali alakulat. Kíváncsi leszek, hogy a magyar mércével nézve sem túl nagy Teresa Rivero stadionban milyen hangulat vár majd minket; a tudósítás természetesen nem marad majd el. Hiába a Világbajnokság, az igazi küzdelem Vallekas-ban zajlik majd szombat este...
És akkor még a holnapi Malasaña-i foglaltház látogatást, vagy a szombat éjszakai Ocho Macho koncertet nem is említettem. Érdekes, hogy ez utóbbi egy magyar banda, amelynek a koncertjét még akkor sem szabad kihagyni, ha személy szerint nem ismerem a szombathelyi plágiumzenekar dalainak nagy részét. A toxikus vonat ugyanakkor kötelez.

Rayo Vallecano

Ennyit mára, kedves naplóm. Remélem nem keveredtetek nagyon bele a mai melankól-csapongásba. Az igazság az, hogy így a dolgok végéhez közeledve nagyon nehéz értelmes gondolatokat kicsikarnom magamból, és mivel ritkulnak is a posztok rendesen, kissé felsorolás szagú a dolog. Azért remélem, hogy a Madriz con Zeta utolsó napjaiban is velem tartotok! Kissé melankolikusan, kissé csapongva, kissé könnyes szemmel, de stílusosa. Madriz con zeta...

Train in Vain

2010-06-12T23:18:00.004+02:00

Ha nagyon humorkodni akarnék, mondhatnám, hogy megvan a toxikus vonat első áldozata, de sajnos a helyzet nem ilyen vidám. A blog rendszeres olvasói (azaz Ti) már ismeritek Lorenzo-t, aki csütörtökön kórházba került. Megijedtünk egy kicsit, az az igazság. Noha jó másfél hete panaszkodott a hátára, nem tűnt komolynak a dolog, pláne, hogy később jobban is lett. Csütörtök reggel aztán még saját lábán ment be a kórházba, majd egy óra múlva már csövek lógtak ki belőle. Persze már jobban van, hál' Istennek, ha minden igaz holnap ki is engedik. Kórházi helyzetjelentés következik...A franc gondolta volna... Amikor csütörtök délután José, egy közös haverunk hívott, hogy Lorenzo kórházban fekszik, először azt hittem, viccel. Aztán amikor néhány órával később bementünk hozzá, már látszott, hogy elég komoly a baj. Bölcsész-mérnökként tudjátok, hogy nem sokat értek az orvosi témákhoz, ennek ellenére az azonnal látszódott, hogy a pneumotorax nem játék. Kiderült, hogy szegény Lorenzo légmellt (mellet?) kapott, ami röviden valami olyasmiről szól, hogy a mellhártyában levegő keletkezik/jut, ami miatt a tüdő nem tud rendesen működni. A korábbi hátfájás már valószínűleg ennek volt az előjele, az előző napokban fájó mellkas is, úgyhogy lehet mondani, hogy valami már nem volt rendben, de azért az durva, hogy a kórházba még a saját lábadon mész be, majd egy óra múlva már tolnak... Csütörtök este, amikor bementünk, nagyon kivolt szerencsétlen; semmi mozgás, még enni meg beszélni is alig tudott, úgyhogy nem ártott, hogy mind bent voltunk nála.

Tudjátok, a márciusi betegeskedésem miatt - ami ehhez képest egy szúnyogcsípés volt - sejtem, hogy milyen egy idegen városban, idegen körülmények között szembekerülni egy ilyen helyzettel. És nekem csak az "sztk-ba" kellett elvánszorognom, semmi kórház, semmi cső, semmi infúzió... Ehhez képest szegény Lorenzo ott feküdt (fekszik) egy szobában egy haldokló idős bácsival és mozogni is alig tudott. Szóval jó, hogy mindannyian bent voltunk nála: Dario, José, valamint a lakótársai, Natalia és Juanjo. Pénteken pedig megérkezett a mamma is Firenzéből, úgyhogy teljes a létszám és hála az égnek egyre jobban van a srác. Ha holnap reggel is minden a helyén lesz, kiengedik, bár a teljes felépülésig még sok van hátra... (Sóhaj.)
Megmondom nektek őszintén, az utóbbi három napban többet vagyunk a Jiménez Díaz kórházban, mint itthon, ami azért más megvilágításba helyezi a dolgokat. Nem akarom nagyon hosszúra nyújtani ezt a bejegyzést, mert nem ez volt most a cél, de annyit azért el kell mondjak, hogy a madridi kórházak előtt le a kalappal. Mivel először rossz helyen kerestük szegény Lorenzo-t, ezért két különböző kórházban is jártunk, és a körülmények meglepően jók. A spanyol haverok szerint Madridban nagyon kevés a rossz kórház, ha pedig ez tényleg így van és mindegyik hasonlít a Jiménez Díaz-ra, akkor a helyzet irigylésre méltó. Tiszta és modern kétágyas szobák, nővérek mindenhol, normális étkeztetés - legalábbis ezek azok a jellemzők, amikkel mi, kívülálók találkoztunk. Egy kis szerencse a szerencsétlenségben...

Jól van, azt hiszem ennyit mára, pajtások. A lényeg most az, hogy Lorenzo szép lassan javulgat. Ami a hét többi eseményét illeti, semmi különlegesről nem tudok beszámolni: az Ibériai-félszigetet elöntötte a hideg meg az eső, ugyanakkor legalább a vizsgáimon túl vagyok. Amennyire látom jó esélyek mutatkoznak, hogy mind a kettőn átmenjek, persze nem akarom elkiabálni, annál is inkább, mert a sokat átkozott filmes óra azért elég lutri volt. Az általános tudáshiány, az előző esti kórházlátogatás, az éjszakai tanulás és a tanár úr "rászigorítása" nem tett jót. Nem emlékszem, mikor puskáztam utoljára, de most férfiasan bevallom, hogy don Miró González cselére nekem is ki kellett találnom valamit. Fight fire with fire...

Igyekszem minél hamarabb újra jelentkezni valamikor a jövő hét elején, addig is maradnak a csendes acacias-i esték a hintaszékben, az eső kopogásával az ablakon. No meg a jó öreg Tom Waits-szel a zongoránál...

Vendégtoll

2010-06-04T23:58:00.009+02:00

Lemaradtunk, pajtások, méghozzá elég rendesen. Barcelona már igen messze jár, azóta itt volt Vityó barátom meglátogatni, valamint beleharaptunk a júniusba is, úgyhogy van mit bepótolni. Ez a június különösen komoly dolog amúgy, mert az utolsó hónap kezdődik, az utolsó havi albérlet kiköhögése, az utolsó BKV (értitek, na...) bérlet megváltása, az utolsó tinto de verano-k... Komoly dolgok ezek, hiszen már nem marad túl sok a 27.-i becsapódásomig a Kárpát-medencébe, és az utolsó hetek köztudottan nehezebbek szoktak lenni. Érzelmileg és a toxikusság tekintetében is... Nem meglepő tehát, hogy Dario és Lorenzo elvtársakkal elhatároztuk, hogy újra felszállunk a tren tóxico-ra, és meg sem állunk vele egészen 27.-ig. Kedd óta ennek erősen igyekszünk megfelelni, probléma nélkül megváltottuk a vonatjegyeket, holnap pedig egy ska koncerttel folytatjuk. (A jövőheti vizsgákat fedje ezúttal jótékony homály inkább...)
De még mielőtt nagyon belemerülnénk a júniusi eseményekbe, megpróbáljuk behozni a lemaradást a Hámori-Molnár-féle hétvége eseményeinek történetével. És hogy ne csak mindig az én unalmas (auto-cenzúrázott) soraimat olvassátok, jöjjön Vityó barátom útinaplója!

"Késve bár, de törve nem - érkezik a Toxikus Vonat MADridból. Eleget téve Péter barátom kedves invitálásának, múlt pénteken rövid, ámde rendkívül intenzív ámokfutásra érkeztem Madrid repülőterére. Akkor még csak sejthető volt, hogy egy madridi őslakos és távolba szakadt kelet-európai cimborája milyen kalandokban fog részt venni a következő három napban. Hát sikerült alaposan túl szárnyalni a kitűzött célokat...

Legutóbbi találkozásunkkor még térdig érő hóban sütöttük a finom húsokat Vighiéknél, most pedig egy kellemesen nyárias klímájú Spanyolországban futottunk össze újból. Pétert korábban is könnyen fel lehetett ismerni, de hogy ezúttal biztosra menjünk, egy exkluzív Vityó feliratú táblát tartva várt disszidens honfitársam, ami nagyban segítette a lokalizációt.

Péntek:

Miután a fantasztikus madridi metró kényelmét élvezve eljutottunk a rendkívül lakájos főhadiszállásra, egy gyors átöltözést követően nyakunkba vettük a várost, és hatalmas elánnal nekilódoltunk a madridi utcáknak. Azaz inkább csak ezt tettük volna, ha nem éreztük volna mindketten szükségét némi szénhidrátbevitelnek. Miután este hatkor már javában ebédidő (!) volt, egy közeli bárban kerestünk megoldást. Igazából még időm se volt meglepődni azon, amikor Pedro a pultossal, mint legjobb haverral elkezdett diskurálni - olyan volt, mintha évtizedek óta ismernék egymást. Később kiderült, hogy a környék összes valamirevaló bárjában Péter ismert személyiség, egyfajta celebritás, ami valljuk be, nem kis dolog Madridban. Hát így kezdődött... Továbbá megemlítendő, hogy a potenciális ellátóhelyeken a tinto de verano rendelése elmulaszthatatlan kötelesség, még akkor is, ha éppen fejenként fél-fél grillcsirkével birkózik az ember, és mellette száll el egy húszkilós napernyő, ami végül egy pénzszállító autónak csapódva nyeri el nyugalmi állapotát. Ezt természetesen csak kitaláltuk, szó sem volt ilyesmiről. Szerinted? Biztossss, hogy nem!

Miután túl voltunk az első sokkon és befejeztük a fejedelmi lakomát, megindultunk Madrid főbb nevezetességei felé. A Prado előtt elsétálva érintettük a blogon már jól ismert Neptuno-t, majd a Gran Vía-n elindulva lassan csorogtunk a Plaza Mayor felé, ahonnan az út minden bizonnyal valamelyik kocsmahivatalba vezetett. Közben érdekesebbnél érdekesebb madridi legendákkal ismerkedtem meg, továbbá megtapasztaltam azt is, hogy miről is szól Madridban egy péntek este. Hihetetlen, hogy mennyi ember rajol az utcákon, akár földön ülve, akár egy bár kellemes melegében iszogatva, de az tény, hogy 6 és 100 év közötti életkorban kötelező az utcai ivászat.

Szombat:

A szombat a hagyományos városnézés és a spanyol ivászati szokások egyfajta fura ötvözeteként vonult be a történelembe. Az egész ott kezdődött, hogy jó turistaként elzarándokoltunk a Real Madrid stadionjához, és megvásároltuk a másnapra szóló belépőket a Milan Glorie elleni "rangadóra". Természetesen ha már ott jártunk, akkor megpróbáltuk reprodukálni a magyar vb-fánál 2007-ben készült Jeney-Molnár portrét. Minden bizonnyal megfelelő hasonlóságot mutat az eredeti képpel :) Innen szinte egyenes út vezetett a Királyi Palotához, majd némi hesszelgetés után a Plaza de Espana felé vettük az irányt. A ragyogó napsütés ugyan kissé intenzívebb La Casera-inputot indukált, ennek ellenére jól bírtuk az utat a Gran Vía és a melegnegyed érintésével hazáig. Mondjuk ez a BlackBerry-téma meglehetősen rossz állapotban talált minket, azt hiszem a kép önmagáért beszél...

Miután kissé rápihentünk, nekilódultunk a szombat estének és a Calderón érintésével bevetettük magunkat az éjszakába. A szombati kultúrsokk Péter barátom szervezésének, a helyi arcok alkoholfogyasztási görbéjének és nem utolsósorban a méltán híres Alpha Blondy zenekari formációnak köszönhetően nagyon faszára sikeredett. Életemben nem hittem volna, hogy a jelenlétemben fog egy Spanyolországba áttelepült argentin srác szekálni egy madridi parkolóőr havert, miközben ezzel párhuzamosan a firenzei crew (legjobb!) némi tolmácsolás útján az alkoholvolumen növelésére hívja fel a figyelmemet, amit elismerően támogat José (a parkolóőr) és természetesen valami random amerikai csajok is. Miután hajnali 2-ig (3-ig...?) sikerült körülbelül másfél köbméternyi szemetet termelni, továbbá megfelelően jó állapotba kerülni, az elefántcsontparti reggae-dallamok és az azok köré épített Alpha Blondy-Obama testvéri vérvonal nem tartogatott extrém meglepetéseket, inkább az este méltó befejezéseként levezette a fáradtságból eredő feszültséget. Az Embajadores-ig tartó másfél órás utat némi cselszövéssel sikerült ülő helyzetben eltölteni, nehezítő tényezőként csak az illuminált állapotunk, valamint a buszon füvező spanyol srác által eregetett illegálfüst jelentkezett. Nagyon durva és egyben tanulságos este volt, azt hiszem ezt nehéz lenne Budapesten leképezni...

Vasárnap:

Miután a hajnali hat órás hazaérkezésünk enyhén szólva is konfrontált a tervezett 12 órás keléssel, a vasárnap hihetetlenül mattul indult. Nem mondom, az éjszaka közepén elfogyasztott churros sokat javított a helyzeten, de ennek ellenére a 30 fokos, napsütötte Madrid túlzottan vitálisnak tűnt délben. A sietségre azonban minden okunk megvolt, hiszen két nem akármilyen program várt ránk ezen a csodálatos májusi napon. Első körben a Nulladik Peron (Andén 0) elnevezésű metrótörténeti múzeum látogatását ejtettük meg, ami a maga nemében minden bizonnyal egyedülálló konstrukció. Az egykori ESTACIÓN DE CHAMBERÍ visszanyerte több évtizeddel ezelőtti állapotát, és korhű reklámokkal, old school jegypénztárakkal felszerelkezve várja a mindenre kíváncsi turistákat. Ha valaki igazi kultúrsokkra vágyna, akkor ne hagyja ki!

Ezt követően ismét a hőséggel kezdtünk meddő küzdelembe, hogy végül némi további pihenésre kerítsünk sor a híres Retiro-ban, a spanyolok Central Parkjában. Miután nehézkes mozgásunkat félig fekvő helyzetre váltottuk és elméláztunk az élet nagy dolgain, egy számomra meglehetősen fura jelenséggel találkoztunk. Egy jól szituált család piknikezett mellettünk a fűben, és amíg a két kisiskolás gyerek egy öngyilkos hajlamú apróebet üldözött a parkon keresztül, addig anyuka éppen a következő adag haskát dolgozta meg, amit utána nem átallott hosszú perceken keresztül a szemünk láttára elfogyasztani. Azt hiszem ez volt az a pont, amikortól már mindent elhiszek a spanyolokról... :)

Ami pedig ezután következett, az a tíz évvel ezelőtti önmagunk örömünnepe volt. A Bernabéu Stadionban ezúttal a teljes FIFA99 felvonult a Real Madrid - AC Milan öregfiúk meccsen, ami valljuk be, nem akármilyen neveket takart: Sanchís, Zidane, Figo, Panucci, Butragueno, Rubio, Ivan Pérez, McManaman, Rossi, Cafu, Costacurta, Baresi, Maldini, Boban, Serginho, Weah Rui Costa, Massaro... Maga a mérkőzés természetesen már nem abban a zúzós tempóban zajlott, mint mondjuk 10 évvel ezelőtt tették volna, de látványos megoldásokban és gólokban egyáltalán nem volt hiány. Péterrel el is méláztunk, hogy egy Illés Béla-féle magyar All Stars különítményt kéne felállítani ellenük, vagy talán mégsem...

Egy ilyen klasszis estéhez alap, hogy egy klasszis befejezés is dukált, annál is inkább, mert a két magyar zsivány utolsó madridi estéje volt a vasárnapi, és ehhez egy környékbeli galíciai kisvendéglőben kerestük a kulináris élvezeteket. A rendkívül szívélyes pultos ugyan rosszindulatúan lebeszélt minket három adag főétel elfogyasztásáról éjfél előtt fél órával, de utólag elmondhatjuk, hogy hálás köszönet érte!

A bőséges vacsora azonban még nem ért véget, miután a digesztív ital elfogyasztására már az utcánkban található szolgáltatóközpontban került sor, amely barátságos közönségével és hangulatos berendezésével valószínűleg örök emlék marad a számomra. Nem akarok túlzásokba és túlzott melankóliába esni, de ez a hely lett számomra a madridi Market, mondjuk Gyuszi itt labdába se rúgna..."

Hámori Viktor

Barcelona III. - El tercero de la foto

2010-05-27T18:57:00.006+02:00

Talán az utolsó ebédemet költöttem ma el a Complutense menzáján, és lássatok csodát, rántott hús volt a menü főfogása. Azért ez nem lehet véletlen...! Ellenben azonban, kedves pajtások, a Barcelona trilógia utolsó, befejező részéhez érkeztünk, és mivel az okoskodó litániákból már valószínűleg elegetek van, a záróakkord egy laza képgaléria lesz. Megpróbáltam a legjellemzőbb/legviccesebb/legkülönlegesebb darabokat idesz*rni (Vighi®) nektek, meglátjuk mennyire aratnak majd osztatlan sikert. Mivel a hétvégén Vityó barátom látogatása miatt biztosan jönnek majd az újabb sztorik, legközelebb a jövőhéten jelentkezem. Valami azt súgja, holnaptól ismét jegyet váltunk a toxikus vonatra, de addig is: Barcelona last minute!

Raval Street Art

Polgárháborús Légvédelmi Bunker

"Kereszthalál? Nem, engem elengedtek..."
Sagrada Familia

Vadnaturalizmus

Port Vell Street Art

Bud Spencer magyar hangja: Bujtor István

A szigorúan propagandamentes Invicta televíziókészülék

Küldeném apukámnak és mindenkinek, aki szereti...

Hello tourist in the Güell Park

Az ötletet adta és a fényképet készítette: Jeszenszky Márton

Egy sombrero-s andalúz hull

Madrid - Barcelona - Buenos Aires

Barcelona II. - Avagy a turisták és a katalán öntudat paradicsoma

2010-05-26T00:54:00.013+02:00

Tegnap láttam egy madridi gekkót. A Pirámides-nél hesszelgetett egy téglafalon, nem is csodálom, hiszen Madridba beszökött a nyár... De folytassuk a barcelonai trilógiát inkább, a vasárnapi - saját bevallás szerint is kissé terjengős - sport-poszt után ezúttal egy rövidebb és lényegre törőbb bejegyzéssel. Mint ígértem egy picit belekóstolunk majd mindenbe, mert Barcelona igen furcsa kis hely, ahol a legtutibb és a leggázabb dolgokat csak egy hajszál választja el adott esetben. Majd meglátjátok...

Valahol ott hagytuk el az előző posztban, hogy a szerdai városnézés alatt könnyen kiderült számomra, Barcelonát nem véletlenül tartják gyönyörű városnak. Tény, a Barri Gótic környéke valóban lenyűgöző helyeket rejt, és ez még akkor is igaz, hogyha éjszaka a sikátoros labirintus kelt némi félelemérzetet. Egyrészt, mert tájékozódás sem olyan egyszerű, másrészt pedig a vesék megőrzésére is oda kell figyelni. Bár azért most egy kicsit pontatlan voltam, hisz ez utóbbi faktor a kevésbé jó hírű, ugyanakkor szintén igencsak sikátoros Raval negyedben számít igazán. Akárhogy is, ezek a központi területek jelentik az igazi fő fogást a Barcelonába látogatóknak, hiszen olyan épületek és olyan hangulatok (esetenként szagok) keverednek a Rambla tágabban vett környékén, ami nem akármi. A Barri Gótic, a Raval illetve a La Ribera olyan negyedek, ahol az ember mindent megtalál, amit egy óvárosban meg lehet és meg akar találni: évszázados épületek, szűk sikátorok, hangulatos terek, kávézók, teraszok, bárok; fény és sötétség óriási kontrasztja.A hangulat pedig fantasztikus, mind nappal, mind pedig éjszaka, mondjuk nyilván az utóbbi magával hordozza kissé az adrenalint, no meg az állandóan leselkedő szürrealizmust. Valahol ezek keverékének tudnám be azt is, ahogy az éjszakai műszakban dolgozó, minden bizonnyal külföldi lányok/asszonyok a vevőkörüket próbálják megtalálni. Mivel látszólag sem angolul sem pedig spanyolul nem társalognak problémamentesen, sokszor a hideg naturalizmus nyelvén a "Quieres follar?" formulát használva ajánlkoznak. Őszintén megmondom, nem tudom mekkora a sikerük, hisz az átlagban erősen leharcolt testek marketinges szempontból nem túl kívánatosak, pláne nem az "Akarsz dugni?" retorikával kombinálva...Dehát nem csak sikátorok meg kurvák vannak ám Barcelonában. Van még sok szecessziós épület is például, Gaudí bácsi és kompániája elég szorgosan tett-vett sok éven keresztül azért, hogy a város mai arculatához hozzátegye a maga részét. Hozzá is tették. A barcelonai modernizmus, amely - remélem nem lövök mellé nagyon építészettörténeti szempontból - a magyarországi szecessziónak feleltethető meg, egészen Budapest-hangulatot kölcsönöz a helynek. Most nyilván azt fogjátok mondani, hogy már megint jönnek a demagóg összehasonlítgatások, de ezúttal Marci kolléga is meg tud erősíteni a dologban. Van itt Andrássy út, Nagykörút meg sok-sok elegáns és díszes épület, amelyek közül a legismertebbek nyilván az "agyonhájpolt" Gaudí mester kezei közül kerültek ki. Az egyik legjobb példa a Casa Milá, avagy a La Pedrera, amit a nagytőke és a pénztőke megbízásából tervezett egy gazdag iparmágnás megrendelésére, és ami kétségkívül egy igen impozáns épület (igen impozáns beugróval...). A hely hemzseg a turistáktól, dehát az igazat megvallva, valóban kihagyhatatlan az egyszeri utazó terveiből. Kétségkívül tetszetős, a maga elegáns homlokzatával, kacskaringós korallzátony-szerű belsejével, szürreál kéményeivel. És még a mítoszai is stílusosak. Történt például, hogy az egyik beköltözni vágyó állítólag megkérdezte Gaudí mestert, hová tegye a zongoráját a szobák furcsa kialakítására utalva. A legenda szerint Gaudí csak annyit mondott: "Vegyen magának egy hegedűt."A másik óriási hatású Gaudí épület - kitaláljátok? - a Sagrada Familia szintén kihagyhatatlan látványosság - legalábbis azt mondják. Nem akarok nagyon erős szavakat használni, de számomra a valaha volt legnagyobb parasztvakítások egyike, aminek a marketing értéke jóval túlmutat a valóságon. Értem én, hogy óriási projekt, hogy meghaladta a korát, hogy Gaudí bácsi megalomán hajlamai miatt szinte lehetetlen befejezni belátható időn belül etc.; de könyörgöm, az egész nem más, mint egy hatalmas építési terület! Ezzel az erővel a négyesmetrót is beletehetnénk a Budapest útikönyvbe, elvégre milyen szép is a Baross téri megálló, azaz a lyuk meg az építkezés. Ami megvan a Sagrada Familia-ból, az minden kétséget kizárólag párját ritkító mestermű, de azt gondolom, hogy nyugton kéne hagyni a maga mítoszával együtt, mert ez az építkezés elég kiábrándító. A fotókon szebb mint élőben, hiszen azokon sosem láthatóak a daruk, sosem láthatóak a bobcat-ek, sőt, még turisták sincsenek. Pedig a valóságban vannak ám, hohó, nem is kevesen; még úgy is, hogy a minimál beugró 10-12 eurót számlál. Akik látták, azt mondják, belül is építkeznek, ami logikusan hangzik, én ezt nem tudom sem megerősíteni, sem cáfolni. De az lenne a konstruktív elképzelésem, hogyha a bejáratnál sorban állók mindegyike csak egy lapát földet odébb hányna, két éven belül befejeznék a Sagrada Familia-t...És azt hiszem, most jött el a fikázós rész, hogy aztán ismét a tutiról beszéljük. Két dolog van, ami Barcelonában mételyezi a hangulatot. A fontosabbal kezdeném: nincs tinto de verano! Így ahogy mondom, így ahogy olvassátok. Nincs. Nem ismerik. Vannak olyan csaposok, akik nem lepődnek meg a dolgon és megoldják, de a legtöbben csak bambulnak, sőt, Marci tapasztalatai szerint a bor sem fogy arrafelé. Hallatlan! És ha ehhez még hozzáteszem, hogy a tapas intézménye is hiányzik, tényleg meg fogjátok kérdőjelezni Barcelona város legitimitását. Én már megtettem... Semmi olivabogyesz a sörike mellé, semmi csipsz, semmi mogyoró, hogy az igazi tapas-témákról ne is beszéljek. Ohne montadito, ohne jamón serrano, ohne ensaladilla. És ha már előjött az "ohne" kifejezés, Barcelona másik rákfenéi - az én helyzetemben paradox módon - a turisták. Értem én, hogy én is turistáskodni mentem Katalóniába, sőt, azt is értem, hogy a turizmusból lesz kenyér, de a parton döglő vagy a teraszokon részegen óbégató ignoráns Jürgenek és a rákvörös arcukat hideg dobozos sörrel hűtő tarkopasz angolok alapvetően rontják a város összképét. Így fordulhat elő, hogy az egyébként tényleg tuti Casa Milá, La Rambla vagy a Güell Park igazi túlélőtúra-türelemjátékká változik sokszor. Gonosz általánosítgatás mindez, de valahogy mégis ez van...
Node gyorsan el is zárom a fika-csapot, és folytatjuk a tutival, illetve lassan el is köszönünk, még mielőtt a beígért rövid kis poszt újra litániába torkollik. Tehát, jöjjön az "amit semmiképpen sem szabad kihagyni Barcelonában" rovat. Nekem a legnagyobb ostya - a Barri Gótic mellett természetesen - a Montjuïc- hegy volt. Újabb gagyi összehasonlítás lesz, de az alapvetően elég Gellért-hegy feelinges csúcsról remek kilátás nyílik mind Barcelonára, mind pedig a Földközi-tengerre (ez utóbbi Bp. esetében talán nem annyira igaz...), és az egész hegy egy nagy park. Sok-sok zöld, citadella, panoráma, Olimpiai stadion, galéria - ha ez a kombó nem maga a zsiványság, akkor nem tudom mi legyek. A kikötői panoráma különösen nagyon tetszett, hiszen Barcelona hajókikötője igen jelentős forgalmat bonyolít le, és ez meg is látszik a hajódaruk és a konténerek mennyiségén, meghát amúgy is, madártávlatból az embernek felrémlik Piszkos Fred alakja vagy mondjuk a Bud Spencer - Terence Hill páros. Ha a múltkor a Nyomás utána került szóba, most egyértelműen a Bűnvadászok adja magát, a kikötői csetepatékkal, illetve Spencer eposzi mondása: "Épp most futott be egy teknő, ha kell én kirakom egyedül".Tulajdonképpen bele sem merek gondolni, hogy micsoda olimpiát csaphattak azon a hegyen a spanyolok. Az olimpiai uszoda lelátójáról például a medencéken kívül az egész várost be lehetett látni, és azért ezzel nehéz versenyezni, meg amúgy is, az egész Montjuic tökéletesen alkalmas volt mindenre. Az olimpiai stadion, noha nem egy Camp Nou, azért a maga nemében szintén terjedelmes, a többi sportkomplexum pedig távolról is komolynak tűnt. Óriási lehetett '92, ez egészen biztos.Persze sok minden más is van, ami nagyon szép még a katalán fővárosban, elég ha csak a lenyűgöző Diadalívre gondolunk, vagy az újkori Barcelona fallikus szimbólumára, a Torre Agbar-ra. Egyáltalán, a város maga az építészeti beöntés, és minden fölös patriotizmustól eltekintve is csak ismételni tudom magam: sok helyen már-már Budapest szépségét idézi. Mindez egy olyan helyen, ami a nemzetközi turizmus és a büszke katalán öntudat fellegvára, és ami - ki tudja - egyszer talán a független Katalónia fővárosa lesz. Furcsa kettősség mindez, ami miatt talán egy picit veszít is a hangulatából Barcelona, hiszen hiába próbál meg mindent megtenni azért, hogy - már már túlzottan is - katalán legyen és annak is látszódjék, ha a turisták illetve a bevándorlók miatt igazi internacionál arculattal (is) rendelkezik. És akkor még a spanyol vonalról nem is beszéltünk...Bár ez mind csak egy dolog, afféle elméleti boncolás, a lényeg az, hogy Barcelona egészen biztos megér egy látogatást. Hogy hosszabb távon milyen lehet, azt nem tudom megmondani, így elsőre én a látogatás mellett maradnék. Bár az is igaz, hogy Marci kollégának bejött a dolog, és elmondása szerint nagyszerűen érzi magát. Mondjuk ő amúgy sem iszik tinto de verano-t...

Barcelona I. - Copa del Rey

2010-05-23T18:57:00.011+02:00

Visszatértünk a barcelonai tripről, kedves elvtársak, és ennek örömére kíméletlenül ki is fogunk tárgyalni mindent! Mivel Barcelona már önmagában is megérne egy-két posztot, és ehhez még hozzáadódik utazásunk fő célja, a Copa del Rey, azaz a spanyol kupa döntője, a következő napokban három részes barcelonai sorozattal fogunk jelentkezni. Lesz szó a híres katalán öntudatról, a modernizmusról, a barcelonai kurvákról; ezen felül leleplezzük majd a Sagrada Familiát, felmegyünk a Montjuic-hegyre, illetve eszünk katalán sült kolbászt is. Az első részben pedig ellátogatunk az Atlético - Sevilla kupadöntőre, vagy életszerűbben fogalmazva, szétszaggatjuk a Camp Nou-t! Aúpa!

El tudjátok képzelni, mennyi kedvem volt kedden délután ötkor referálni, abban a tudatban, hogy kilenckor már az AVE-vel fogok hasítani Barcelona-felé... Sebaj, valahogy leküzdöttük a dolgot, felkaptuk a csomagokat és negyed-kilenckor már az Atocha-n tébláboltunk. És lássatok csodát, nem egyedül. Az Atocha pálmaháza piros-fehérbe öltözött, Atlético drukkerek keresték a vonataikat az járatinformáció előtt, és mint később kiderült, sokan velem együtt az AVE-val igyekeztek a katalán fővárosba. Óriási érzés volt részét képezni a nagy matracos népvándorlásnak, és ekkor még nem is tudtam, hogy mi lesz Barcelonában. Megsúgom nektek: őrület.
Itt jegyzem meg zárójelben, hogy azért ez az AVE-dolog adja. A kevésbé jártas elvtársaknak mondom, hogy az AVE betűszó a spanyol gyorsvasút rövidítése, és mindenki, aki valaha tanult spanyolul találkozott már vele valamelyik elcseszett nyelvkönyvben. Tudni kell ugyanis, hogy a spanyolok rendkívül büszkék a saját kis TGV-jükre - teljes joggal amúgy. Az alapvetően kígyószerű vonat ugyan belülről nem különbözik nagyban egy átlagos nyugat-európai vasúti kocsitól (nyilván ne a MÁV-hoz hasonlítsuk...), de a sebessége önmagáért beszél. Nem csoda tehát, hogy két és fél óra múlva már a barcelonai szálláson voltam, és a hányingerrel küszködtem. Ez persze nem az AVE hibája volt, hanem a hostelé. Az egy dolog, hogy patkánylyuk méretű a szoba, de hogy centi vastag kosz legyen mindenhol, az ágy enyhén leszakadva, a folyosó végén levő fürdő meg a Spanyol Polgárháború higiéniai viszonyait idézze... De túltettük magunk rajta, elvégre legalább olcsó volt...
És különben is, nem sokat voltam én a szálláson, elvtársak! Építeni kellett a szocializmust, illetve felfedezni Barcelona városát, nem is beszélve a meccsről. Megszállás volt, nincs jobb szó rá. Szerdán reggel az Atlético himnuszára ébredtem és már akkor tudtam, óriási nap lesz. A belvárosi szobácskám ablakából már mindenhol colchonero-kat lehetett látni, zászlókkal és sálakkal felszerelkezve, és ez a látvány csak fokozódott a híres Rambla-n, amit egész nap ostrom alá vettünk. Voltak persze sevillai huligánok is, de azért az ő létszámuk (32 000) nem vehette fel a versenyt a majd' 50 000-es madridi légióval. Ennek megfelelően foglaltuk el a város központi területeit, ahol egy-egy sevillai nótára mindig határozott atlético rigmusok érkeztek, megfelelően edzett torkokból természetesen. A Barri Gótic, azaz a gótikus negyed így futball szurkolókkal telt meg javarészt, és a kis japó turisták nem is nagyon értették a piros-fehér sálakat illetve a sevillai kalapokat. Történt ugyanis, hogy a sevillaiak bohóc elnöke, Del Nido, minden jegy mellé egy kalapot ajándékozott a drukkereknek (ami a saját szerencsekalapjának a másolata), így minden andalúz szurker kalapban "sportolta" végig a napot. Velünk ennek ellenére sem lehetett felvenni a versenyt: még a kövek alól is Atlético-sok bújtak elő, énekeltek és zászlót vagy sálat lobogtattak, na meg persze nagy mennyiségben fogyasztottak. Voltak, akik a Rambla teraszain és a közeli bárokban, de az élelmesebb (spúrabb?) fazonok a vegyes delikáteszekből kilépve inkább a tereket választották. (Amúgy a köztéri ivás Barcelonában is tilos persze...). Én magam is egy ilyen kis csapathoz csapódtam végül, akik nagy mennyiségben tolták lefelé a rumos kólát, de nem ám igénytelen vulgárhuligánokként, hanem jól felszerelt, szervezett módon. Komplett bárpultot rendeztek be a hátizsákjaikban, ahonnan nekem is kevertek egy jófélét. Vastagfalú, long-drinkes műanyagpohár, Havana Club, Coca Cola és jég. Ha ez nem Amerika, akkor semmi...A délutánt Marci kollégával töltöttük, aki - mint azt talán tudjátok - a katalán fővárosban tolja az erasmust, és akinek a szerdai idegenvezetést ezúton is köszönöm. Noha tuti kis délután volt, azért nehéz volt nem a meccsre gondolni. Ha egy ideig rá is hesszeltél mondjuk a katedrálisra, a hirtelen megjelenő harminc csíkos mezes, éneklő szurkoló csakhamar újra elvonta a figyelmedet. Ha jött egy kalapos sevillai különítmény, szintén nem állhattad meg, hogy oda ne énekelj valamit az orruk alá, úgyhogy a nap egyértelműen a futball körül forgott. Sőt, azt kell mondjam, hogy még a katalánok is fél szemüket a kupadöntőn tartották; személyes tapasztalat, hogy a bárokban legalábbis mindig volt néhány kedves megjegyzésük az egyszeri atlético-drukkernek. Amint az a matracosok internetes kommentjeiben is tükröződött a meccs utáni napokban, csak köszönettel tartozunk a barcelonaiaknak, akik végig nagyon kedvesen fogadtak minket. Sokan szerencsét kívántak, és ezen felül is, egyszer nem éreztem azt, hogy rosszallóan tekintenének rám a mezem vagy a pulóverem miatt. Jó fejek voltak, ezúton is le a kalappal előttük.
Eljött az este és elindultam a stadion felé, jobban mondva a Camp Nou felé, ami azért nem csak egy stadion a sok közül. Európa legnagyobb arénája, és ki tudja, talán a világ egyik legnagyobbja jelenleg, úgyhogy már előre borsódzott a hátam, pusztán a helyszíntől. A metrón sikerült egy zseniális társaságba keverednem, már a peronról hallani lehetett ahogy énekelnek, úgyhogy tudtam hova kell felszállnom és nem is csalódtam. Végigénekeltük illetve ugráltuk a metrót, ahogy kell, igazi balkáni hangulat, egy kis hazai... Ami viszont a metróból feljőve fogadott, az leírhatatlan volt. 50 000 Atlético drukker hömpölygött a a Camp Nou felé, énekelve és zászlókat lengetve. Ennyi embert egy helyen vonulni nem tudom, hogy láttam-e valaha... Egyszerűen megdöbbentő volt. Az emberek a házak erkélyeiről néztek minket, a katalán rohamosztagosok meg igyekeztek úgy tenni, mintha képben lennének. Hatalmas koncentrációjú menet volt, a lehető legkülönfélébb emberekkel. Az egyetlen közös az volt bennünk, hogy mindenki piros-fehérben "csíkozott". Közben persze éneklés, rigmusok vég nélkül, még egy egész fúvószenekar is húzta. Leírhatatlan. Persze mindenki vidáman, semmi szóváltás, az egyetlen kisebb csipkelődés a katalán polgárőrök felé ment, amikor is a rabomobiljuk oldalán lévő katalán feliratot ("Escuadra móbil") cukkoltuk egy kis rigmussal: "Móvil es con uve!" Persze ezen még ők is mosolyogtak a szájuk sarkában...
A Camp Nou-t meglátni pedig már önmagában lenyűgöző volt. A Bernabéu, a Calderón, a Mestalla vagy éppen a Népstadion után azt gondoltam, már láttam nagy arénákat, a Camp Nou-hoz azonban egyik sem hasonlítható. Hihetetlen méretekkel terpeszkedik, és a beléptetés sem olyan egyszerű, mint másutt. Ebből a szempontból talán a Népstadionra hajaz a leginkább, ahol is már a stadion körül is van egy külön ellenőrző pont, majd utána az épület kapuinál még egy. (Ha belegondolok, hogy a legenda szerint a Camp Nou építésében közrejátszott Kubala Laci bácsi hihetetlen barcelonai népszerűsége is, tényleg büszkék lehetünk, mi magyarok.) Talán mondanom sem kell, belülről szintén hihetetlen látvány tárul az elé, aki képes megmászni a milliónyi lépcsősor egyikének milliónyi lépcsőfokát. Merthát feljutni a Camp Nou harmadik karéjára nem szíveseknek való, sőt, a klausztrofóbok sem lehetnek nyugodtak, mivel a lépcsősorok inkább "járatokra" emlékeztetnek. Ugyanakkor megéri az erőfeszítést, szó se róla! Ahogy kidugtam a fejem és megláttam a stadiont, lélegzet nélkül maradtam, és ez most kivételesen sokkal több, mint egy szar klisé. Egy hatalmas tálkában ott ült 90 000 ember, két csapatra várva, akikért ki tudja hány száz kilométert tettek meg hazulról. Majdnem elsírtam magam a látványtól...

Noha le a kalappal a sevillaiak előtt is (ez a kalap dolog különösen passzol ezúttal...), az Atlético tábor mindenen túltett az egész mérkőzés alatt. A meccs előtt kapott kis zászlócskát a legtöbben végkimerülésig lengették, akik pedig jobban bíztak a saját dolgaikban, sálakkal csapatták. A Frente egy óriási drakula molinóval riogatta az andalúz hullokat, alatta a felirat: Ya estamos aquí! (Már itt vagyunk!), míg a sevillaiak egy "Tisztelet SFC" élőképpel izzítottak. Felzúgott a mérkőzés is, és öt perc elteltével egy szerencsés lepattanóból eltalált bombával már vezettek is... Ami pedig a következő több, mint 85 percben zajlott, igazi szenvedés volt. Az Atlético mindent megtett, de egyszerűen nem tudott felülkerekedni a rendkívül piszkosan játszó sevillai alakulaton, pláne úgy nem, hogy Mejuto González utolsó mérkőzésén eldöntötte, megfelezi a jogosan adható sárga lapok számát. Amint egy kicsit is belelendültünk volna, jött egy-egy durvább belépő, egy mezrángatás, egy taszítás a fejesnél; egyszóval minden, ami kizökkenthet minket és ami feldarabolhatja a játékot. Nem csoda tehát, hogy az amúgy is elég fáradtan és kevés ötlettel játszó Atleti a végén bekapott még egyet egy szerencsés kontratámadásból, ami tulajdonképpen az utolsó koporsószeget jelentette.
Gondoltam legalábbis akkor, a meccs lefújása előtt fél perccel. A Sevilla-tábor ünnepelt, jöttek a "Bajnok csapat!"-rigmusok meg a görögtüzek, nálunk pedig néhányan elindultak a kijáratok felé. Lefújták a meccset, és az Atleti kikapott a kupadöntőn. Borzasztó érzés volt. Síri csend. Aztán valaki elkezdte: Atleti! Atlteeti! És mások folytatták: Atleeeti! Atleeeeti! Míg végül 50 000 colchonero üvöltötte torka szakadtából: Atleti! Atleeti! Atleeetico de Madrid...! Fantasztikus volt. Senki nem ment haza, mindenki állt és kiabált, énekelt, minden erejét megfeszítve. Jöttek a rigmusok, jöttek a dalok és senki nem akart megállni. A sevilla játékosok rohangásztak meg nyújtogatták a nyakukat a serleg irányába, a szurkolóik próbáltak kiabálni, de nem hallatszott a hangjuk. Mindent elnyomott az Atleti! Mindent... És akkor valaki rákezdett: Campeoones, campeooones, olé olé olé! és mindenki együtt énekelte a rojiblanco-k közül. Talán ekkor tört el a mécses sok játékosunknál, akik addig ott álltak saját térfelükön, magukba roskadva. Felnéztek a lelátóra és 50 000 colchonero őket éltette. Campeoones, campeooones olé olé olé! Mert akármi történt, mindent megtettek, mindent otthagytak a pályán, és ők a mi csapatunk. Az Atlético... A mi Atlético-nk... És bajnokok voltak, az istenért is, bajnokok, és mi is azok voltunk velük együtt. Tiago a fejét csóválta és sírt, Forlán hitetlenkedve nézett a lelátóra és tapsolt, Kun összeroskadva guggolt és a könnyeit törölgette. Nem hitték el, ahogy én sem hittem el először. 50 000 szurkoló éltette őket húsz vagy huszonöt percen keresztül. A Sevilla győzött, de mi ünnepeltünk. Mi ünnepeltünk, mert mi akartunk ünnepelni, és mert megérdemeltük. Mert 50 000-en jöttünk el Madridból, sőt, Európa kitudja hány országából, és mert mindent megtettünk, mi is és a játékosok is. Nem sikerült, de ez minket nem érdekelt... Büszkék voltunk rájuk és magunkra is... Együtt sírt örömében és bánatában játékos és szurkoló egyaránt... Ha valaki a meccs lefújása után jött volna a stadionba, nem tudta volna megmondani, melyik csapat nyerte meg 2010-ben a Király Kupát...
Ünnepeltünk, pedig veszítettünk... Nem hittem a szemeimnek, egy ideig videóztam, aztán azt sem... Nem érdekelt, énekeltem és ugráltam, együtt az összes colchonero-val. Nem kellett se videó se fénykép, ezt soha nem fogom elfelejteni. Az Atlético történelemének a részévé váltunk és én ismét nagyon hálásnak éreztem magam, csakúgy mint egy héttel azelőtt. Akkor nyertünk, és végeláthatatlan örömmámorban úszott mindenki, most pedig kikaptunk, és büszkébbek voltunk, mint valaha. Büszkék voltunk arra, hogy colchonero-k vagyunk... A meccs után azt mondta Quique Sánchez Flores, hogy a szurkolók tették a vereséget ünneppé, és igaza volt. Mikor a meccs után fél órával már minden Atlético-s - játékos és szurkoló - elvonult, én is elindultam hazafelé. És nem éreztem bánatot. Büszke voltam a csapatra és a szurkolókra, és hálás azért, hogy ismét részese lehettem valaminek. Valami nagynak... Valami óriásinak...

Ma délelőtt találtam egy kommentet az interneten, ezzel zárjuk a mai posztot, kedves olvasók, sőt, talán ezzel zárjuk az Atlético posztok hosszú sorát is, hiszen véget ért az idény. Kupadöntős vereséggel ért véget, de ez egy cseppet sem számít. A kupadöntőnek emléket állító sálamat pedig soha nem fogom eldobni, még akkor sem, hogyha vesztettünk. Kiteszem majd a falra otthon Budapesten... Final de Copa 2010. A kupadöntő, ahol a vesztes csapat ünnepelt, mert a szurkolói ünnepelni akartak és mert a játékosokkal együtt megérdemelték. Mert ők az Atlético... Az Atlético de Madrid...

"Cuando ganamos la Europa League, todos decían - Por eso somos del Atleti. Pues no, senores somos del Atleti por lo de anoche después de perder la final, por los anos del infierno, y porque cuando peor nos va, más nos florece el sentimiento rojiblanco. POR ESO SOMOS DEL ATLETI."

(Amikor megnyertük az Európa Ligát, mindenki azt mondta - Ezért vagyunk Atleti szurkolók. Hát nem, uraim, azért vagyunk Atleti szurkolók, ami tegnap este történt az elvesztett döntő után, meg a másodosztály pokla miatt, és mert minél rosszabbul megy nekünk, annál jobban előtör belőlünk a piros-fehér érzelem. EZÉRT VAGYUNK ATLETI SZURKOLÓK.)

San Isidro & Cía.

2010-05-16T02:07:00.006+02:00

Mivel az elmúlt néhány poszt elég erősen Atlético centrikus volt, úgy gondoltam, hogy itt az ideje a hét egyéb történéseinek is emléket állítani, úgymond a történeti hűség kedvéért. Nyilvánvalóan most is lesz egy falatka Atleti (ilyen sikerek közt ez természetes), de másra is vetünk majd egy pillantást, különös tekintettel a tomboló San Isidro-ra. Estáis list@s, chulap@s?Kezdjük mindjárt a tegnapi nappal, ami egy igen furcsa érzelmi kavalkáddá nőtte ki magát, miután a pozitívumok és a negatívumok szépen keretbe foglalták a történéseket. Alapvetően meghatározta a helyzetet, hogy San Isidro volt, vagyis Madrid védőszentjének napja, ami igazi megafiestát hozott, hiszen az általános móka mellett az idén száz éves Gran Vía-nak is csaptak egy külön bulit. Érdekes, hogy az otthoni márciustizenötödikézéssel szemben, ahol is egy kokárdát leszámítva nem igazán tesszük oda magunkat, itt úgy tűnt, az emberek tényleg kiéhezve várták az ünnepséget. Feltűnő volt például, hogy egész nap borzasztó mennyiségű ember bolyongott a városban, néhányan egész szépen kiöltözve. Ennek a kiöltözésnek a legnagyobb fanatikusai minden bizonnyal a 6-12 éves-forma kislányok, akik borzasztó élvezettel tűzték a hajukba a vörös rózsát, illetve öltötték magukra a fodros szoknyácskákat. Mindez már a hajnali 11 órakor megmutatkozott, amikor elindultam a Calderón felé egy afféle perszonál-keresztes hadjáratra keretében.
Történt ugyanis, hogy végső elkeseredésemben az Atlético peña-kért (szervezett szurkolói csoport) felelős koordinátorához fordultam, kétségbeesetten jegyért kiáltva a barcelonai kupadöntőre. Mivel mindenképpen ott szeretnék lenni a Camp Nou-ban a Sevilla ellen, az egész héten jegyre vadásztam, minden ismerőst körbekérdezve, természetesen mindhiába. A jegyek pedig fogynak sajnos, úgyhogy nem volt más választás, minden követ meg kellett mozgatni. Így hát a Peña Atlética de Hungría-ra vagyis a Magyar Szurkolói Klubra hivatkozva próbáltam megkaparintani a felbecsülhetetlen értékű papírfecnit, és hála istennek, végül sikerrel jártam. Noha óriási sorállás közepette, de sikerült végül a tűz közelébe férkőznöm, és potom 35 euroért megszereznem az ereklyét. Óriási, mostmár biztos, hogy ott leszek a Copa del Rey döntőjén, hihetetlen élmény lesz. A por el doblete!
Innentől kezdve egy méterrel a föld felett, szinte lebegve érkeztem meg az egyeztemvárosba, ahol a San Isidro keretein belül került megrendezésre az Universimad Fesztivál. Úgy képzeljétek el, mintha a Sziget Világzenei színpadát beraknák egy salakos focipályára, a pálya melletti zöldövezetet meg belaknák a békésen sörözgető egyetemista arcok. Complutense-s Woodstock, na, és nem kicsit adta a hangulat, éppen ezért sajnáltam, hogy viszonylag hamar le kellett lécelnem. Persze ismét egy méterrel a föld felett, hiszen aznap már másodszor közelítettem a Calderón felé. Utolsó forduló: Atlético - Getafe!
És az hagyján, hogy utolsó forduló, de számomra az utolsó hazai is volt egyben, véget ért a nagy móka. Mivel a cserecsapattal álltunk ki az Európa Ligába jutásért harcoló Getafe ellen, ezért beigazolódott az előre sejthető zakó, úgyhogy én csak abban bízom, hogy ezért a csúfos 0-3 -ért megpendítettek nekünk néhány euro-centet, vagy legalább majd egy kölcsönjátékos érkezik a következő idényre Madrid déli peremvidékéről. De nem is ez volt a lényeg. A lényeg az utolsó meccsben rejlett. Ott álltam, nézelődtem és sóhajtoztam nagyokat; sőt, ha nagyon közhelyes akarnék lenni még azt is mondanám, hogy "hú de elrepült ez az idény". A végén megvártam ahogy kiürül a stadion, még utoljára bekukkantottam minden kis zugba és lefotóztam minden hiányzó részletet. Aztán ott álltam a lelátó lépcsőjén, néztem ahogy az üres stadionban a még mindig ünneplő Getafe-szurkolók is szép lassan hazaindultak, és én is hazaindultam lassan... Szép volt... Szerettem ott lenni, és nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy mindig ott is lehettem. Neptuno elképzelhetetlen és hihetetlen volt, a Calderón pedig egyszerűen szép...
Hazamentem, levettem a mezemet és folytatva az egész napos jövés-menést, visszamentem a belvárosba a San Isidro esti ünnepségére, hogy valami hangulatot lássunk az estéből is. Pestiesen szólva pedig sajnos ekkor ütött be a szar. Óriási tömeg volt a belvárosban és ebből adódóan a metrón is, igazi szardínia-feelinget eredményezve, és - milyen érdekes - még gondoltam is rá, hogy figyelni kéne az értékekre, mégis egy fényképezőgéppel könnyebben sikerült leszállnom 4-5 megállóval később. Hihetetlen. Az ember mindig nagyon okos az ilyenekkel kapcsolatban, mindig nagyon tudja, mit hova kéne tenni, mikor mire kéne figyelnie, és aztán mégis beleesik a csapdába. Utólag belegondolva, a legnagyobb hülyeség volt a csurdultig tömött metrón egy zakózsebbe fényképezőgépet tenni, mégis megtettem... És nem csak az fáj, hogy alig futott darab volt, hanem az, hogy az utolsó meccsem összes képét kivették a zsebemből. Valószínűleg az összes képet, amit a stadionban csináltam egy gombnyomással letörölték már valahol a kies Madridban. A Frente Atlético falfestményét, az első Calderón-beli hullámról készült videómat, a vendégszektor felett lemenő nap halványlilás felhőit vagy a közös képemet a meccseken mellettem ülő szurkolótárssal, Quique-vel. Lehet, hogy van még másik 500 képem a Calderón-ról, de ezek nincsenek meg, és már nem is lesznek meg soha. Kár ezért a gépért, tudom, hülye voltam. De még nagyobb kár a fényképeimért, az utolsó meccs fényképeiért... La madre que lo parió...
A tanulság nyilván a szokásos, jobban oda kell figyelni, körültekintőbbnek kell lenni. Még akkor is, ha ezek a félmondatok nevetségesen klisészerűek, igazak basszus... Innentől kezdve pedig azt hiszem, el tudjátok képzelni, micsoda hangulatban vetettem bele magam az éjszakai élet sűrűjébe. Inkább hagyjuk... Mindenesetre tény, ami tény, San Isidro adja. A Gran Vía-n elképesztő mennyiségű ember hömpölygött (szinte ijesztő volt, hiszen az út maga nem látszott, csak az emberek!), a Plaza de España szintén tele volt, és úgy általában minden második utcasarkon volt valami nagyobb ribillió, koncertekkel meg színpadokkal. Az emberek pedig, mint azt már az elején is írtam, tényleg csapatták a party-t, sokan a tradicionális chulapo/chulapa (vagyis madridi népi-) öltözetbe bújva. Gondoltam csinálok néhány fotót, de végül valahogy nem volt hozzá kedvem, úgyhogy ezúttal elégedjetek meg két netről összelopott babával, akik elég jól ábrázolják az öltözék hangulatát.És hogy ne ilyen szomorkás hangulatban fejeződjön be ez a kis szösszenet, ezért hagy osszam meg veletek a hét elejének egyik legnagyobb horderejű, ugyanakkor meglehetősen komikus történését. Az egész arra az időre nyúlik vissza (nyugi, azért nem kettőezer-hét nyaráig...), amikor cirka másfél hónapja elköltöztek a cseh lakótársak. Mivel mindaddig kóros fényhiányban szenvedtem, hamar felfedeztem a lakás egyetlen utcára nyíló szobájának lehetőségeit, nem beszélve az ott található igencsak vagány fotelről. Amit a csehek, mintegy egy héttel a kiköltözésük után elvittek a viharba, pont mire beleszerettem... Ekkor határoztam el, hogy fotelt fogok szerezni magamnak, méghozzá az errefelé bőséges kínálattal bíró nagyáruházból: az utcáról. Vasárnap pedig eljött az én időm, megláttam és beleszerettem egy elárvult ám igen jó állapotú hintaszékbe - jól van na, háttámlája az nem volt, dehát senki sem tökéletes.
A poén kedvéért tehát újdonsült bajtársam képével búcsúzom, vigyázzatok magatokra, különösen a metrón, és ha észreveszitek, hogy egy zsebtolvaj éppen meg akar lopni titeket, fotózzátok le gyorsan...U.i.: Itt szeretném megköszönni az előző poszt összes kommentelőjének a kedves szavakat, és remélem, hogy szép lassan majd személyesen is megismerem a Peña Atlética de Hungría díszes kis társaságát. Gratula bajnokok! Mr Susu neked pedig külön köszönöm; noha hál' istennek már sok aranyos hozzászólást kaptam, ennyire még nem lepődtem meg soha, el sem tudtam képzelni, hogy te is olvasod a blogot. Örülök neki nagyon, remélem tetszik és továbbra is kitartasz majd. Mégegyszer köszönöm!

"Alirón, alirón! Atleti es campeón!

2010-05-14T01:02:00.012+02:00

Talán Diego Forlán fogalmazta meg a legjobban, amikor azt mondta, még nem tudatosult benne teljesen, mit is értek el valójában. Valahogy így vagyok ezzel én is, még nem tudom felfogni, min is megyek keresztül ezekben a napokban. Csak azt érzem, hogy valami óriási dolog történik most Madridban, aminek én is a részese lehetek. Valami olyan dolog ez, ami 14 éve ismeretlen az Atléticosoknak, sőt, ha szigorúan európai trófeákról beszélünk, 48 éve. Egyszóval történelmi dolgok, és bármennyire nehéz is, ebben a posztban megpróbálom elmesélni azt, min is megyünk keresztül ezekben a napokban. Megpróbálom elmesélni, mért is vagyunk Atlético szurkolók...Mint már oly sokszor az itt tartózkodásom alatt, ezúttal is minden a Casa Angel előtt kezdődött. A Calderón melletti kocsma zsúfolásig telt, az előtte levő téren annyian gyülekeztek, mint egy gyengébb bajnoki előtt. Nyilván senki nem akart lemaradni a meccsről, mi pedig mégannyira sem, ezért hűséges cimboráimmal, Lorenzo-val és Dario-val felvettük a szardínia-pozíciót, és rátapadtunk a tinto de ve..., szóval a képernyőre. És onnantól kezdve nem volt megállás, folyamatosan ment az éneklés és az ugrálás, lehet, hogy 2000 kilométerre voltunk a hamburgi arénától, de rajtunk nem múlott. Picit olyan érzésem volt végre, mintha a Huligánok (Green Street Hooligans) című filmbe csöppentünk volna. Nem volt megállás odabent. Ezek után el tudjátok képzelni, hogy a 116. percben miként szabadult el a pokol a falatnyi kocsmában. Őrület volt, mindenki mindenki nyakában, ugrálás és ölelkezés, vad futball-delírium. Őrület volt, mondom, az egyik csapos arc (Rubio) egy stage-divinggal hirtelen a fejünk felett volt, mások a sört locsolták mindenhova...

Nem volt más hátra, amint lefújták a meccset megindultunk a Neptuno felé. Aki járatos Madridban, tudja, hogy a Vicente Calderón és a Neptuno között azért van távolság, ennek ellenére gyalog csapattuk az utat, méghozzá jó néhány kísérővel. Az egész város egy felpiszkált hangyabolyra emlékeztetett: mindenhol colchonero-k sétáltak egy láthatatlan pont irányába, megrohamozva az utcákat, a buszokat, az autókat és mindent, amit értek. Sok bár és bolt a rongálásoktól félve bezárt, akik viszonyt nyitva maradtak két órán belül életük bevételét könyvelhették el. Megkezdődött az atomkemény petárdázás; Madrid hirtelen háborús övezetté vált (háborús helyzetről később is lesz még szó egyébként...). Colchonero-k és colchonero-k, ameddig a szem ellát. Mint valami elbaszott körmenet, igazán szürreál díszletekkel és kiegészítőkkel. Voltak akik fürdőköpenyben, bilisapkával, esernyővel, indián-fejdísszel, cilinderrel és kitudja még mivel vonultak; az egyetlen közös dolog a szín és a címer volt. Természetesen az egész Paseo del Prado-t lezárták, Neptuno-t pedig kettős kordonnal védték a biztos-elvtársak, úgyhogy a mókának azért megvoltak a maga feltételei, bár ez a hihetetlen örömmámorban egy cseppet sem foglalkoztatott senkit, az emberek ugráltak és énekeltek, az autókból pedig sálak és zászlók lobogtak, valamint ment az észveszejtő dudálás (a folyamatos petárdadurrogtatásról ne feledkezzetek meg közben).Akárhogy is, megérkeztünk a Neptuno-hoz, ahol már elég szép számban gyülekezett a tömeg, a Telemadrid pedig élő közvetítésben egy óriási, multifunkcionális kamionnal volt az események közepében. A kamion-komplexum tetején rögtönzött stúdió, mellette pedig egy óriási kivetítőn mi is élvezhettük az adást. Megmondom őszintén, én abszolút elvesztettem az időérzékemet, egy afféle időtlen lebegés vette kezdetét, ami egészen fél háromig tartott. Közben a harcostársak leléceltek, és noha összefutottam egy egyetemi csoporttárssal, innentől kezdve egyedül nyomattam a party-t. Nem mintha egy ilyen helyzetben nagyon egyedül érezné magát az ember. Nyilván nem... Mert-hát-ugye, a mai lapok szerint körülbelül 40 000 (azaz negyvenezren) toltuk a fiestát a Plaza de Cánovas del Castillo-n, azaz a Neptuno-nál, és ment a folyamatos őrültködés: éneklés, ugrálás, petárdázás-görög tüzek; egyszóval ami belefért. Neptuno pedig végre egyszer büszkén kacsintgathatott a Castellana irányába, Cibeles pedig bizonyára korán elment lefeküdni. Persze mi nem hagytuk őt nyugodni egy percre sem: "Cibeles a Neptuno, se la va a chupar! Lolololo, lololololo, se la va a chupar!"Teljesen békésen ment a móka, mindenki jól érezte magát, senki nem bántott senkit, mégcsak egy szóváltást sem láttam egész este. Úgy képzeljétek el, hogy még a petárdázásnál is vigyázzban álltak az ultrák, nehogy valami "bazmeg" legyen. Negyed háromkor pedig vége lett a Telemadrid műsorának, szép lassan lehúzták a rolót, azaz a kivetítőt, mi pedig folytattuk az ünneplést, az éneklést és az ugrálást. Már épp menni készülődtem, amikor hirtelen mindenki elkezdett szaladni az Atocha irányába, és az első pillanatban még azt hittem, ez is valami közös mókázás. Aztán hirtelen megjelentek a rendőrök, akik ha nem is sünben, de csatárláncban elkezdték kiszorítani a még ottmaradt drukkereket a térről. Mindez villogók és rohamsisakok kíséretében, illetve (és most kurvára figyeljetek!), állandó lövöldözés közepette. Egy-kettőre leesett tehát nekem is, hogy ez egyáltalán nem a móka része, hanem kőkemény oszlatás van. A legdurvább az volt, hogy látszólag minden ok nélkül kezdődött a rendőri attak, atrocitásnak még csak nyoma sem volt odáig, ők pedig egyből ránk lőttek (először amúgy azt hittem, könnygáz lesz, később aztán kiderült, vaktölténnyel durrogtattak folyamatosan). Ha azt mondtam, hogy előtte nem volt atrocitás, ez az álláspont hirtelen nagyon megváltozott. Míg a gyereket és az öregek (még egy tolószékes urat is láttam!) futva menekültek, az erősebb idegzetű fiatalok üvegzáport zúdítottak a rendőrökre. Válaszként jött megint a puffoktatás és az attak, szirénázó rabomobilok, majd ismét üvegzápor és petárdázás. Pestiesen szólva paraszt volt, na.

Hazafelé pedig akárkivel beszéltem, mindenki értetlenül állt az események előtt. Ha eltekintünk azoktól, akik a Real Madrid ténykedését vélték a háttérben, a legtöbben azt mondták, fél háromkor véget kellett vetni a bulinak, és a rendőrök ezt a megoldást választották. Engem mindenesetre meglepett a dolog. Nem kezdtem el üvegeket dobálni, de azért egy pillanatra átfutott a rendőrállam kifejezés az agyamon. Talán másképp is el lehetett volna ezt intézni, de az ünnepünket nem tudták elrontani: az Atleti 48 év után újra nemzetközi kupagyőztesnek mondhatta magát, a játékosok a hamburgi reptéren még egy plusz-poggyásszal csekkoltak, én pedig boldogan mentem haza a másnapi ünnepségre gondolva...

2010. május 13.

Mára (tegnapra) volt ugyanis beígérve a nagy közös ünneplés a játékosokkal: kupa-vizit a városházán, áldozati bemutatás a katedrálisban és persze nagy nagy (nagy nagy...) hacacáré a Neptuno-nál. Hiába, ma tényleg öröm volt rojiblanco-nak lenni. Nagy vigyorogva mentem az újságárushoz, miközben egy-két szembejövő Atlético-sál kacsintott rám; esett, de ez egyáltalán nem érdekelt senkit. Talán Cibeles intézte az esőt, hogy megkeserítse a colchonero-k ünnepségét, de nem jött össze neki. Mire fél-hétre megérkezett a csapat a Puerta del Sol-ra, a tér hű volt nevéhez, és a napsütés bevilágította a sok ezer sállal borított teret, az Europa League trófeája pedig már távolról csillogott. Óriási volt, ahogy a fiúk ott integettek előttünk, látszódott az arcukon az elképedés és az öröm, integettek-ugráltak-lengettek, mint a gyerekek. Pont úgy mint mi... A városháza erkélyéről ment a felelgetés, jöttek a rigmusok meg a zrikák, még Perea-nak is megszavaztunk egy aranycipőt, miért is ne, elvégre a mi fiúnk. De Gea közfelkiáltással lett a selección kapusa, Domínguez szintén válogatott, Assuncao, Simao, Salvio, Camacho pedig ugráljon, ugráljon! Az uruguay-i beszédet mondott, csakúgy mint Kun, akit több ezer torok próbált maradásra bírni. Kétlem, hogy olvasná a blogot, de egy próbát megér: "Agüero quedate!" Ezen felül ott volt még Uj-fa-lu-si is, Reeeeyes, Asenjo-ról is megemlékeztünk, Jurado-nak valamint Raúl García-nak is szólt a taps és lengett az zászló. És akkor még nem is beszéltünk a míster-ről: Olé olé olé, Quique Sánchez Flore'!Szép lassan pedig folytattuk a matracos körmenetet, a csapatbusz lekanyarodott az Alcalá-ra, hogy Cibeles-nek is dobhassanak egy puszit, majd a Paseo del Prado-n végiggurulva érkezett a Neptuno-hoz, akit az előző esti kordonhoz képest ezúttal szépen felöltöztettek. Mindenhol az Atlético de Madrid felirat villogott, illetve csapatunk gyönyörű címere, ami (a "királyi" gárdáéval ellentétben) valóban kötődik Madrid városához. A nap lemenőben volt, és még utoljára világította be a játékosok pódiumát illetve Neptunusz szobrát, a tömeg pedig őrjöngött, énekelt, ugrált, zászlót és sálat lengetett, mint annyiszor az elmúlt két napban. Nyomorogtunk, sokan egy kukkot nem láttak (sokszor még én sem, hoppácska!), de mégsem szólt senki egy szót sem, csak mosolygott és kiabálta, hogy "Yo te quiero Atleti!" Sokan felmásztak az ablakokba, elfoglalták a villanypóznák és a jelzőlámpák magaslatait, miközben Antonio López, minden Atlético-s csapatkapitánya felsétált a Neptuno-hoz vezető lépcsőkön és a hagyományoknak megfelelően a tenger istenének nyakába kötötte az Atlético sálját. Azt a sálat aminek mindig ott kéne lennie Neptunusz nyakában, de legalábbis minden év májusában kellene egy ilyen alkalom.

De talán jobb is, hogy nincs minden májusban ilyen. Jobb, hogy nem nyerünk minden évben bajnokságot, jobb, hogy nincs tele a zsebünk a spanyol bankok pénzével, jobb, hogy nem nyafogunk minden bírói ítélet miatt, jobb, hogy nem tekeredik ki a nyakunk attól, hogy Katalónia irányába nézünk, jobb, hogy nem vagyunk királyiak... Jobb, hogy mi vagyunk az Atlético de Madrid, a rojiblanco-k, a colchonero-k, azok, akiket régen pupas-nak hívtak és akik szerda este megmutatták, hogy ha kell, oda tudják tenni magukat és bárkit le tudnak győzni Isztambultól Liverpoolig. És amikor eljön ez a pillanat, akkor mind ott vagyunk. Lehet, hogy 14 évente jön el, lehet hogy 48 évente jön el, de akkor az a mi éjszakánk, a mi napunk, a mi győzelmünk. És büszkék vagyunk rá.
És büszke vagyok rá, hogy az Atlético Madridnak szurkolok. Igen, mert akkor is colchonero voltam, amikor a Horváth "Blanco" Ferit hallgattam a Sport1-en, akkor is amikor az utolsó pillanatban egyenlítettünk a Madrid ellen és az utolsó utáni pillanatban vertek meg minket tizenegyesből, akkor is amikor fájdalom volt nézni a csapat játékát, akkor is amikor Torres volt az egyedüli épkézláb ember a keretben, akkor is amikor Gil Marín kisemmizett a stadionunkból, akkor is amikor Pitarch Kléber Santana-kért rohangászott Argentínába... És legfőképpen akkor, amikor egy vereség után is büszkén mentem végig a kampuszon hiába kérdezték a hétvégi meccs eredményét.
Vannak, akik 48 éve vártak erre a napra, vannak akik 14 éve és van olyan is, aki csak 4 éve. De az alatt a 4 év alatt is rengetegszer szenvedett, rengetegszer szitkozódott és átkozódott a televízió vagy a pixeles és szakadozó streaming előtt, rengetegszer gondolt arra a pillanatra, amikor majd... És most eljött ez a pillanat, amikor nem tudja még igazán, hogy mit érez, csak azt, hogy valami óriási dolognak lett a részese. Valami óriási dolognak, amit sosem fog elfelejteni.
És amiért nagyon hálás...

Little Budapest

2010-05-10T00:34:00.009+02:00

Annak ellenére, hogy ismét vasárnap este jelentkezem, azért ne ijedjetek meg, ez nem A hét műsora - bár kétségtelen, hogy az elkövetkező hasábokon is szemezgetni fogunk az utóbbi napok frankóságaiból, ezúttal a szokásoktól eltérően kissé darabosabb stílusban. Lesz szó - természetesen - az Atleti hétközi bajnokijáról és az Európa Liga döntőjéről illetve a diszkópatkánykodás újabb fejezetéről is, de mindenek előtt a legfrissebbel kezdünk, a madridi Budapest Étterem szombati főmenüjével.

Gejzír szikvíz

Mert-hát-na, meg kellett mutatni a haveroknak, milyen is egy igazi magyar vacsora - egy amolyan hányásigevős - ahol az elején a hangulat miatt iszod a pálinkát, a végén meg már a túlélés érdekében. Őszintén szólva nem voltam száz százalékig biztos abban, hogy ez egy olasz és egy svájci-olasz gyereknek is ugyanannyira be fog jönni, mint nekünk, akik az anyatejjel is már jókai bablevest szoptunk voltaképpen, de nem volt más választás. Nyilván nem fogok párolt brokkolit csinálni, ha már beígértem a magyar vacsorát, úgyhogy maradt a jó öreg paprikáscsirke a.k.a. csirkepörkölt, illetve Lorenzo kedvéért (vega a szentem...) a gombapörkölt. Úgy voltam vele, ha más nem, én biztosan jól fogok vacsorázni, bár ez azért az elkészítésen is múlott persze. (Életem első csirkepörije jut eszembe, amit a valenciai sztyeppéken rittyentettünk össze Gyuri elvtárssal, és aminek az elkészítés közben adódó logisztikai problémák ellenére igen nagy rajongótábora volt egy forradalmi olasz lány és egy katalán leszbikus pár személyében...)

A Budapest Étterem villanyrezsói sztahanov-üzemmódban

De nem akarlak untatni benneteket sem régi anekdotákkal, sem pedig az elkészítés unalmas óráival, a lényeg, hogy cudar módon bezabáltunk. Minden a Fütyülős mézes barackkal (barackokkal...) indult, amit a kissé modoros ámde külföldiek számára kihagyhatatlan téliszalámis kanapékkal kísértünk, mintegy megágyazva az este fénypontjának, a paprikásnak. A dolog innentől kezdett el begorombulni, hiszen - hál' istennek, teszem hozzá rögtön - a srácoknak legalább annyira bejött a pörköltszaft tunkolgatása, mint nekem. Zárójelesen jegyzem meg, hogy a tunkolás echte ungarische fehér kenyérrel zajlott (courtesy to Anyu és Apu), nem az errefelé kapható szikkadt bagettel. A vége az lett, hogy a másfél kilónyi gombából éledő paprikást szinte ők ketten végezték ki, míg a csirkével már egy velem kiegészült nemzetközi brigád harcolt nagy erőkkel. A végén, szoros küzdelemben a csirke győzött, mi pedig nem győztünk levegőért kapkodni. A legnagyobb dicséretet egyértelműen Dario-tól kaptam, aki kijelentette, hogy ő igenis szereti rosszullétig enni magát, és ilyen nem sokszor fordult vele elő a madridi itt tartózkodása alatt. Azt hiszem, ennél több nem kell. És mivel valaha protokollt is tanultam (ezt nem tudom, hogy mondtam-e már, Jenő...?) stílusosan gyümölccsel, kávéval és pousse-cafénak egy kis mézes rummal fejeztük be a vacsorát. Ezek után az egészségügyi séta illetve a szemközti bárban elfogyasztott Johnnie Walker már csak a ráadás volt, sőt, egyértelműen a túlélést szolgálta. Budapest Étterem, Little Hungary, Madrid.

És akkor folytatódjon a hét retrospektív elemzése. Rögtön a csütörtöki mókával például, amikor is ismét egy erősen posh diszkóban kötöttünk ki, de ezúttal legalább nem véletlenül. Történt ugyanis, hogy az erasmusos egyetemi szervezőcsapat "lebótolt" egy kedvezményes beugrót a város egyik legfelkapottabb discoteca-jába, a Kapitalba. Így tehát elhatároztuk, ismét felvesszük a diszkópatkány öltözetet, és némi diszkrétnek nem nevezhető alapozás után megindultunk a dancefloor irányába. Ibiza Party - White Sensation, makkos csuka virágos ing... Elég annyi hozzá, hogy nem volt rossz éjszaka, hatórási churros-szal meg kávéval, de azért továbbra sem érzem magamban az erőt, hogy júliustól a hajógyárin rohamozzak, még akkor sem, hogyha a fő problémám nem magával a hellyel volt. Tudni kell a Kapitalról, hogy cirka hét emeleten tobzódnak a népek, igen korrekt szeparékkal, táncosokkal, gogo-kal és állandó show-val. Ami viszont csalódást okozott, az a zene volt. Reméltem, hogy találkozunk valami odabaszós elektronikus dologgal, de ez végül is hiú ábránd maradt. Egyszerű alapokon nyugodott a semmi...

Stayin' Alive - literally

Végül pedig, kedves mindenki, itt az ideje, hogy ráfókuszáljunk egy kicsit a hét legfontosabb eseményére illetve annak előkészületeire, merthogy közeledik az Európa Liga döntő. A hét közepi, viszonylag hangulattalan Atlético 3 - 1 Valladolid (g.: Juanito, Jurado, Forlán) illetve a szombati Sporting Gijón (1 - 1) elleni idegenbeli csörte után hamarosan itt a nagy nap, Európa minket vár. Érdekes, hogy csakúgy mint a játékosok, már a szurkolók is a két kupadöntőre készülnek, nem csoda tehát, hogy a Valladolid meccs például igen lapos volt. Őszintén megmondom, hogy nekem sem volt túl sok kedvem a hidegben ücsörögni a lelátón, és ez még akkor is igaz, hogyha néhány hónappal ezelőtti önmagam egy ilyen kijelentésért a valagamat is szétrúgná. Teljesen jogosan, amúgy... Szurkolni kell, úgy mint a Ferencváros Ultras Zalaegerszegen vagy Győrben...
Node, közeleg a szerda, közeleg Hamburg. Itt már nincs sok választás, bármennyire is kedvelem Gera Zolit, csak egy csapat nyerheti meg az első Európa Ligát: az Atlético de Madrid. Az UEFA és Platini machinálásának köszönhetően sokan itthon kell, hogy maradjanak, de akik mennek, azoknak biztosan életre szóló élményben lesz részük. Így a Peña Atlética de Hungría bátor csapatának, akiktől csak egyetlen dolgot kérek: hagyjátok el a hangotokat a hamburgi lelátókon! A többit a csapat már el fogja intézni. El fogja intézni, mert jobbak vagyunk a Fulhamnél, mert nagyobb játékerőt képviselünk, mert erősebbek vagyunk náluk. Fejben és tesben, egyénileg és együtt is. Zolika ellenünk lesz, de bármennyire is sajnálom, nem lesz esélyük. Duff, Zamora, Gera és Davis - Reyes, Forlán, Agüero és Simão. Azt hiszem, nem kell magyarázni. Küzdeni viszont kell majd, harcolni kell minden labdáért, mert abban ők sem gyengék. És ha hagyjuk őket, könnyen a Juventus sorsára juthatunk... "Itt küzdeni-hajtani kell, feladni sosem lehet...!"

És ha minden úgy fog alakulni, ahogy szeretnénk, megtelik majd Neptuno szökőkútja. Víz helyett pezsgővel és szurkolókkal. Újra Atleti sálat fog viselni Neptunusz, és újra madridiak százezrei fogják kiabálni: "Alirón, alirón, Atleti es campeón!"

Ott leszünk, mert ott kell lennünk...

A toxikus vonat

2010-05-03T22:58:00.008+02:00

Vágjunk is bele, srácok, mert soha nem lesz vége a sztorinak! Mivel az előző hétvége a leadandó-készítés jegyében zajlott, nem csoda, hogy a legelső adandó alkalommal felpattantunk a toxikus vonatra és egész héten keresztül, megállás nélkül csapattuk. Volt itt botellón, EL-továbbjutás, május elseje, mégtöbb botellón, zárásképpen pedig egy rövid toledói trip, úgyhogy itt az ideje, hogy szemezgessünk egy kicsit az érdekesebb momentumok közül...Minden azzal indult, hogy kedden megtartottam az első madridi referátumomat (lám-lám, itt is kell néha csinálni valamit...) és kompenzálni kezdtem. A hétvége elég durva volt, szombat esti tanulással többek között, úgyhogy kapva kaptam a referát/leadandó határidő utáni első alkalmon, és este ráközelítettem a Plaza del Oriente-re (a Királyi Palota előtti térre), ahol már javában ment a móka. A kevésbé járatos Elvtársaknak mondanám, hogy a botellón az tulajdonképpen nem más, mint a jó öreg köztéri ivás, az a fajta fiesta, amin minden pesti tizenéves átesik egyszer, többek között olyan kultikus helyeken, mint a Gödör Klub, a Millenáris Park, a Feneketlen-tó stb. Na mármost, ez a dolog Spanyolországban mondhatni, hogy mára a kulturális örökség részét képezi, jóidőtől-jóideig tartó töretlen szezonnal. A dolog pikantériáját pedig az adja, hogy a legtöbb helyen - így Madridban is - illegális a szabadtéren történő alkoholfogyasztás, amely 300 eurós pénzbírsággal büntetendő. Szóval amellett, hogy beiszol, még van egy afféle rabló-pandúr játék is. Nem is beszélve arról, amikor megelőlegezik neked a szerdai Barsa-Inter meccsen látott leslagozást, és a békésen iszogató erasmusos fiatalságot az egyórási, automata öntözőrendszer megvicceli egy kicsit. Persze nem hagytuk magunkat, márcsak azért sem, mert a múlt hét összesen három botellón-t hozott, úgyhogy mindig volt idő az utántöltésre.Rögtön például csütörtökön, ami több szempontból is emlékezetesre sikerült. A legfontosabb természetesen az Atlético volt. [...] Lehet, hogy el kellett masszíroznom néhány szívinfarktust, de megérte. Aki látta, soha nem felejti el azt a pillanatot, amikor Forlán, Cachavacha a léc alá küldte Reyes álomszerű passzát, bejuttatva ezzel az Atleti-t az Európa Liga döntőjébe. Az egy dolog, hogy az Anfield Road felrobbant a 3000 spanyol szurkertől, de hogy mi szabadult el a Casa de Angel-ben, azt csak kevesen tudjuk. Ugrálás, éneklés, üvöltés, ölelkezés: Atleti! Atleeti! Atlééético de Madrid! Felejthetetlen élmény volt, még akkor is ha összesen nem voltunk tíznél többen a kocsmában...

Persze az egész város felüvöltött Forlán góljánál, sokan már fél lábban a Neptuno-ban voltak, és egész éjszaka (illetve másnap is) Atlético mezekbe borult a város. Ezek után ne csodálkozzatok, hogy óriási hangulatban keltem útra a csütörtök esti botellón helyszíne felé, majd pedig onnan egy kiadós trinken után az egyik belvárosi diszkóba. Nem mondom, hogy bejáratos vagyok az ilyen helyekre, és nagyon valószínű, hogy nem is leszek soha, de néha nem rossz az, amikor az ember szemébe üvölt a stroboszkóp, a pohár szélén megcsillannak a táncoslányok, és hangosan dübörög a mojito. A sztori kedvéért meg csak egy rövid beszélgetésfoszlányt idéznék (a spanyol szöveg oldalt): "Ne bazz, Budapestről? A pornó meg a fürdők fővárosa..."

(Intermezzo: Gondolhatnátok, hogy ezek után péntekre beiktattam egy pihenőnapot, de az igazság az, hogy csak arra a részre, ami az egyetemet illeti. Este ismét úton voltunk, ezúttal egy vacsora irányába, amikor a metróra felszállt egy gyerek, a hóddal a kezében. Az, hogy meglepődtem, nem volt kérdés, valahol a félmosoly és a teljes kétkedés közepette nézhettem rá - a hódra, persze - mikor a gyerek leszólított, hogy Magyarországon vettem-e a cipőmet. Ennél szürreálabb nem lehetett volna... Pár spanyol mondat után kiderült, hogy ő is magyar, merő véletlenségből az Ikea-ban vette a hódot, és épp bulizni viszi. Szerintem be volt tépve, de a lényeg ugye nem ez volt. Hanem a hód...)

Éljen május elseje...! - fütyörésztem szombat reggel, miközben a a Népszavát és a címlapon eltökélten néző Thürmer Elvtársat kerestem az újságárusnál... Nem volt sem ő, sem Népszava, úgyhogy kénytelenek voltunk anarcho-szindikalista barátommal, Lorenzo-val, a festői ámde baloldali Vallecas felé venni az irányt. Mivel a reggeli tüntetésekről délután ötkor már lemaradtunk, kénytelenek voltunk egy kimerítő szocio-sétával adózni a munkások gyereknapjának, és tulajdonképpen be is jártuk Puente de Vallecas-t. Annak ellenére/Pontosan azért, hogy/mert Vallekas (innentől szigorúan K-val) Kőbánya és Angyalföld egy érdekes keverékeként írható le, óriási délután volt. Megemlékezhetnék itt a Ruta del Tinto de Verano-ról, vagy a Guarro de Vallekas-ról is (ez utóbbi kocsmában halálra ettük magunkat amúgy), inkább a Jardines del Portazgo-ról ejtenék pár szót. Ez a hivatalos elnevezése annak a kis dombokból álló parknak, amit a helyiek csak Vallekas Cicije-ként emlegetnek (Las Tetas de Vallekas), és ahonnan lenyűgöző panoráma nyílik egész Madridra. Mivel itt nincsenek Gellért-hegyek, a vallekas-i dombokról az egész várost be lehet látni, különös tekintettel az újonnan épített felhőkarcolókra, a Piruli-ra illetve a Plaza de Espana-ra. Vallekas mellei jól küldik, és egészen biztos, hogy találkozunk még velük, mondjuk egy naplementés skyline megtekintésére.

Ezzel persze még nem ért véget a hétvége: az egy dolog, hogy a szombat folyamán random összeakadtam Petra csoporttársnőm egyik ismerősével (szintén erasmus, nyilván), de vasárnap reggel Toledo ostromának is nekimentünk kitartó pajtásaimmal, Lorenzo-val és Dario-val. Ami Toledo-t illeti amúgy, a helynek kétségtelenül megvan a varázsa. Ha a szokásos szar magyar összehasonlítások felől akarjuk megközelíteni (lásd még: José Martí, a kubai Petőfi etc.), akkor leginkább a középkori Szentendre jelző illene rá. A város egy igazi kulturális beöntés; a bronzkor óta lakott terület, amelyben egyszerre van jelen a keresztény, az arab és a zsidó világ hagyatéka. A Tajo folyó által határolt cirka 80 000-es kisváros mára szinte teljes mértékben a turizmusból él, talán ezért is lehet, hogy ha az ázsiai Nikon-fényképezőket, meg a belvárosban triálozó autókat letakarjuk, hirtelen az 1300-1400-as években találjuk magunkat. Ha nem tudnám, hogy valódi, lehet, azt mondtam volna, Toledo egy nagy hollywood-i díszlet, egyszerűen nem lehet igazi. A szűk, kővel borított utcácskák; a sikátorok; a mecset, a zsinagóga, a katedrális mind hihetetlenek... Egy napig legalábbis, mert az ott élőknek azért nem lehet könnyű. Noha az óvároson kívül van egy "Újtoledó" is, azért durva belegondolni a turisták állandó jelenlétébe, illetve abba, hogy autóval rémálom közlekedni. Ugye amikor Toledo belvárosa épült, akkor még nem voltak ilyen gondok...

Jól van, Elvtársak, ennyit az Erasmusos Nagyhét eseményiről. Ha minden igaz most egy kis lazulás következik, csendesebbre vesszük a figurát, hogy aztán a jövőhéttől ismét begyorsíthassunk egy kis tanulással, nem is beszélve a barcelonai kupadöntő előkészületeiről (a vonatjegy már zsebben, hál' istennek). A héten azért még jön poszt, készüljetek, Atlético -Tenerife hazai lesz, illetve egy Ungarische Mittagessen am Nacht is be van tervezve szombat estére. Lehet újabb toxikus vonat jön...?

Végül pedig egy számot szeretnék kérni barátaimnak; Jenőnek, Vighinek és Vityónak, és az egész gulyásos-csapatnak, és üzenem nekik, hogy ők a legjobbak. És persze küldeném még mindenkinek, aki szereti. Nyilván...

Dokumentáció

2010-04-26T13:07:00.002+02:00

Atlético 3 - 1 Tenerife
Salvio (10.; 30. p.); Agüero (77. p.); Martínez (60. p.)
Estadio Vicente Calderón
48 000 néző

Na ez most tényleg csak a történeti hűség kedvéért, pajtások, sajnos el vagyok havazva a tanulmányokkal, nincs idő hosszú posztra. Pedig a tegnapi meccs is megérne egy misét, hiszen Salvio első alkalommal volt kezdő az Atleti-ben és rögtön berámolt egy duplát a nem túl energikus tenerifei alakulatnak. Nem csoda hát, hogy az ember elkékült fejjel üvöltött a lelátón: "Totóóó!" Más szempontból is érdekes volt ugyanakkor a meccs, egyrészt mert tulajdonképpen az első igazi tavaszi (nyári?) mérkőzést játszottuk; még a gatya is lerohadt az egyszeri szurkerekről, akik a déli vagy az oldallelátón voltak. Egy pillanat alatt megértettem, hogy miért is kezdődnek valójában későn a spanyol bajnokik. Ez a meleg pedig a szurkolói kedvet is meghozta a derék ibéreknek, olyannyira, hogy mivel a meccs előtt Atlético-gyereknapot is tartottak, elég szép számban és megfelelő körítéssel kezdődött az este. A Spanyol Királyi Légierő deszantosai végezték el úgymond a kezdőrúgást, mivel egészen egyszerűen a kezdőkörben landolva érkeztek a meccsre. Mi kell ennél több egy tíz éves kis pondrónak...? (Na jó, ha Atleti szurker akkor gyerek...)
Szóval mint mondtam, volt szurkolói kedv, olyannyira, hogy ismét egész jó hangulatban végigdalolásztuk a mérkőzést a Primer Anfiteatro népével, én is egyre biztosabban tanulgatom a rigmusokat, amiket eddig nagyon hiányoltam. És tulajdonképpen a rigmusokkal kezdődött az összetűzés is, ami egyszersmind megmagyarázta az eddig számomra láthatatlan ellentétet a Frente és a többi szurkoló között. Történt, hogy a Frentések rázendítettek az "A segunda éh éh, a segunda oh oh!" ("Irány a másodosztályba!") nótára, mire az egész stadion fütyülni kezdte őket. Természetesen ez csak olaj volt a tűzre, és jó kis szájkaratézás alakult ki az utolsó percekben. Furcsa volt, mindenesetre. Egyrészt azért, mert a "Másodosztályba!" azért annyira nem durva, másrészt meg mert az egész stadion magából kikelve fütyülte szét a Frente hangját. Ezt leszámítva persze egyre inkább rendben van a szurkolás, lehet, hogy a spanyol hidegvérű drukkerek kezdenek felébredni a napsütötte székeken.
Akárhogy is, nagyon jól teszik...

"Aquí están, estos son, los hinchas del Calderón!"

2010-04-23T01:46:00.005+02:00

Atlético Madrid 1 - 0 Liverpool F.C.

Forlán (9. p.)
Estadio Vicente Calderón
50 000 néző

Értem én, hogy záporoznak a bejegyzések, de nincs mit tenni! Egy Atlético - Liverpool Európa Liga elődöntő beszámoló egyszerűen nem várhat, annál is inkább, mert itt tartózkodásom legjobb hangulatú meccsén legyőztük a harmatos 'Pool-t és egy lépésre kerültünk a döntőtől. A játékról is lesz néhány szó, de ma este a lényeg a szurkolás volt!Óriási hangulatú meccsen győztük le az ötszörös BL győztes scouser-társulatot, amely egyetlen percig sem jelentett veszélyt a matracos kapura. Noha az egy gólos előny nem tűnik túlzottan megnyugtatónak, okos játékkal simán bejuthatunk a hamburgi fináléba. Sajnálom, hogy Quique Sánchez Flores nem hitte el, hogy bátrabb játékkal kioszthattuk volna az angolokat, amit a szokásos visszafogott támadó-felállás illetve a szánalmasan meghozott cserék megakadályoztak. Ettől eltekintve alapvetően nem játszott rosszul a csapat, időnként kimondottan okos, higgadt focival domináltuk a mérkőzést és az is figyelemre méltő, hogy De Gea-nak nem akadt igazi védeni valója. A védelem kifogástalanul muzsikált, Perea az idény egyik legjobb mérkőzését nyújtotta (a Barsa ellen is hasonlóan megbízható volt februárban), Újfalusi pedig igazi lokomotívként zakatolt fel-le a jobb oldalon. A középpályán majdnem (!) mindenki egy jó erős átlagteljesítménnyel járult hozzá a győzelemhez, Reyes próbált kiemelkedőt nyújtani, de a Liverpool durván fizikai játéka sokszor megakadályozta. Elől Cachavacha pedig hozta magát, azaz a gólt, és ez rengeteget érhet még egy hét múlva. A majdnem mindenki felkiáltójele ugyanakkor egyértelműen Jurado-t illeti, aki mérkőzésről-mérkőzésre bizonyítja, hogy nem érdemli meg a kilences mezt, sőt, semmilyen mezt nem érdemel. A mai teljesítménye újfent kritikán aluli volt.
És akkor ennyi elég is a játék elemzéséből, mert az igazi élményt nem ez jelentette, hanem az 50 000 colchonero keltette fantasztikus hangulat. Minden azzal az élőképpel kezdődött, amiben az egész Fondo Sur részt vett, és ami a két karnyújtásnyira lévő kupát formázta, az "Ismét bajnokok leszünk"-felirattal. Ha ez jelent valamit, az én papírlapom az egyik kupa részét képezte, kis túlzással azt is mondhatnánk, én már kezemben tartottam az egyik kupát, ami mindenképpen jó jel. Meglátjuk...A szurkolás ugyanakkor nem állt meg a molino kifeszítésénél, a lényeg ekkor kezdődött. Sokszor sokféle helyről hallottam már, hogy a legjobb spanyol szurkolótábor az Atlético-é, meg hogy milyen félelmetes hangulata van a Calderón-nak. Az igazság az, hogy hittem is meg nem is. Azok után, hogy a Barsa elleni telt házas meccsen, illetve a rá következő Valencia ellenin is eléggé kedvetlen szurkerek között találtam magam, kissé megijedtem, és őszintén megmondom kételkedni kezdtem a legendákban. Egészen a mai napig, mert ma bebizonyította a Calderón és az egész szurkolótábor, hogy amikor nagyon kell, oda tudják és oda is teszik magukat. A folyamatos buzdítás, zászló- és sállengetés kilencven percen keresztül tényleg macskakemény volt, nem beszélve arról, hogy nem csak a Fondo Sur vett részt a szurkolásban. A korábban általam sokat becsmérelt Frente ezúttal nagyon jó iramot diktált, mi pedig -kis képzavarral élve - fölülről adtuk alájuk a lovat. Ami igazán csodálatos, hogy sokszor bekapcsolódott az oldallelátó is, az egyöntetű sállengetés pedig nem éppen csúnya látvány, ha 50 000 drukker vesz részt benne. Az első alkalom volt, hogy végre sikerült egy kicsit berekednem, ami annak köszönhető, hogy a Primer Anfiteatro egésze szinte végig együtt szurkolt a Frente-vel. A szokásos rigmusok (Himno, Somos socios del Atleti, Lololo yo te quiero Atleti, Estoy descontrolado stb.) mellett igazi sláger volt a Volveremos a ser campeones, volveremos otra vez... kezdetű nóta, ami kimondottan kupainduló lett az elmúlt hetekben. Meg kell még említenem a meccs előtt Torres hiányát megéneklő spanyol bácsi rigmusát, ami már önmagában is vicces volt: Qué miedo tienes, Fernando qué miedo tienes, que miedo tieeenes...! Ami pedig a liverpool-i ultrákat illeti, nem sok hangjukat hallottuk az igazat megvallva. Még a találkozó előtt a metróban volt egy kis Fernando Torres Liverpool's number 9, de aztán teljesen elhallgattak a stadionon belül. Kevesen is voltak, nyilván mi is elnyomtuk őket, de nagyon úgy tűnik, hogy ők azért nem egy West Ham vagy Millwall, legalábbis az Anfield-en kívül nem.
A meccs vége pedig igazi ráadást hozott, a sokat hiányolt futball-visszatapsolás ezúttal a maga spanyol módján abszolút a helyén volt, a Fondo Sur percegik éltette a szépen lassan az öltözőbe vonuló csapatot, a Frente pedig még erre is rátett egy lapáttal. Történt ugyanis, hogy a már teljesen kiürült stadionban ők még mindig teli torokból és igen tekintélyes létszámmal énekeltek, amihez mi - mintegy harmincan - felülről csatlakoztunk. Jó 15 perc volt mire szépen lassan hazaindultam, féltem, hogy rám zárják a kapukat...

Hiába, mágikus este volt, amelyet nehezen felejt az ember. Őszintén megmondom nektek, a meccs maga nem volt igazán maradandó, de még most is, jó néhány órával a végső sípszó után felvillannak a képek az ugráló szurkolókról, a fülemben pedig hallom a rigmusok dallamát. És ez így is fog maradni. Hogy a meccshez viszonyítva stílszerűek legyünk: Once an Atlético, always an Atlético!

Aquí están, estos son, los hinchas del Calderón

Reality Check

2010-04-22T17:32:00.007+02:00

Újra beindult az élet, Elvtársak, jobban mondva visszatért a normális kerékvágásba. Mivel tényleg be vannak táblázva a napok, az eredeti tervektől eltérően a Los Molnár en Madriz epizódot kissé lerövidítjük és a kivonat után rákoncentrálunk a ma esti Atlético - Liverpool Európa Liga elődöntőre. Hogy macskakemény lesz?! Az nem kérdés...

Az előző képes-posztból azt hiszem már lejött nektek, hogy elég jól küldtük itt az ősökkel egy héten keresztül. Noha eredetileg hat napot terveztünk, a vulkáni gondviselés még egy nappal megtoldotta a vakációt és ha eltekintünk az ijedtség keltette szívfasztól, jó is volt ez így. Sajnos a jó idővel végig hadilábon álltunk, ami egy kissé átszabta az eredetileg gondosan kitalált terveimet, így is odatettük magunkat. Mivel az elmúlt években minden alkalommal egy jól bejáratott hostelben szálltunk meg, ezúttal az ősöket is oda kommandíroztam, halkan jegyzem meg, hibásan. A nyáron kellően hűvös és árnyas szobák télen (igen, sajnos az egy hét alatt tél volt) ablaktalan hűtőtermekké változnak, ami nem segítette a kezdeti jó hangulatot.

Persze az ember elfelejti minden gondját-baját, amint meglátja az első Goyát a Prado monumentális termeiben. Vagy nem... Noha nem vagyunk különösebben műértő emberek, azt hiszem mindent megtettünk annak érdekében, hogy a madridi barangolás kulturális szempontból a lehető legteljesebb legyen. Bejártuk az imént említett Prado-t, megnéztük a Reina Sofia-t és alapvetően az összes kicsit is jelentősebb szökőkutat, kaput, emlékművet, templomot és/vagy katedrálist, palotát, parkot, pályaudvart, obeliszket stb-stb. És akkor a stadionokról még nem is szóltam... A méretesre szabott kulturkapf tanulsága, hogy a Guernica még mindig odabasz, a Retiro még hidegben is élmény, az Atocha pálmaháza és teknősei megunhatatlanok, a madridi felhőkarcolók értelmetlenek illetve rondák, és az egész város legfőbb élménye maga a nagybetűs élet.Amit eddig is éreztem az erasmus eddigi két és fél hónapja alatt azt most apuval és anyuval is megtapasztaltuk, a legnagyobb frankóság maga a madridi hesszelgetés: a bárok zaja és földre dobott szemete, a tinto de verano-k és a sörikék, a kioszkokból és a tévéből kiömlő futball-dömping és persze az a mérhetetlen mennyiségű finomság, amit az itteni tányérokon találsz. Ebből a szempontból valódi csemegézés zajlott itt egy héten keresztül, amikor én is belekóstoltam a vakációzó felső-középosztály aranyéletébe, amit eddig maximum a tévében vagy az éttermek ablaküvegén keresztül láthattam. (Nyilván viccelek, el ne higgyétek már!) Mindebből annyi igaz, hogy tényleg fantasztikusakat ettünk, ami számomra mindig is Spanyolország egyik legfőbb értéke volt. A kevésbé bennfenteseknek mondom, hogy errefelé az utolsó lepukkant késdobálóban is mindig tudsz valamit harapni (a füstön kívül...), és ha szerencséd van még akár konszolidált árakon is találhatsz a magyar száj számára igazi különlegességeket. Az ominózus egy hétben tényleg nem kíméltük magunkat, bár sajnos anyu rakoncátlankodó gyomra nem engedett minket teljes egészében kibontakozni. Ennek ellenére nagyon örülök, hogy tulajdonképpen az összes emblematikus spanyol és/vagy madridi kajába sikerült belekóstolnunk. Hogy mi számít emblematikusnak? Például rögtön itt van a teljesség igénye nélkül az itteni véreshurka (morcilla), a madridi pacal (callos) csicseriborsóval vagy anélkül, a már korábban megénekelt asturiasi fabada (szárazbabfőzelék), a gambas (garnélarák), a madridi cocido (disznótoros csicseriborsóval), a valenciai paella (szigorúan két L-el), a gallíciai polip (krumplival és pirospaprikával), a rántott tintahalkarikák, a revuelto (forgatott tojásrántotta különböző belevalókkal) és a többi és a többi...
Szigorúan a végére hagytam az egyik legnagyobb gasztro-sztorit, ami valaha megtörtént, egy valódi epikus hőstettet. Mivel már korábban kinéztem egy helyet itt a környékünkön, ami "sütöde" cégérrel hirdette magát, egyik este ellátogattunk apuékkal vacsorázni. Nem állítom, hogy anyanyelvi spanyol-tudással rendelkezem, de tény, hogy az étlapok megértésénél általában nem szokott sok problémám lenni, ezért is lepett meg, hogy ez alkalommal a 10-12 felsorolt dolog közül egyedül a sült krumpli volt teljesen világos. Mivel az ember alapvetően nem akar beégni sem a szülei, sem pedig egy komplett vendéglátóipari egység előtt, a "Mit ajánlasz, mi a legjobb?" kérdéssel közelítettünk a felszolgáló-elvtárs felé. Ő megnyugtatott minket, hogy ha szeretjük a bárányt, mindegy mit választunk, mert minden fantasztikus, igazi különlegesség, de ha gondoljuk, összeraknak egy tálat ikszel, ipszilonnal és zével, meg persze köretnek egy kis krumplival. Tényleg jól hangzott, hiszen már tudtuk, hogy amit enni fogunk, annak köze van a bárányhoz, a krumplival pedig sohasem lehet mellélőni. Várakozás közben jöttünk rá, hogy a hely tulajdonképpen a bárány (?) mekkája lehet, mert özönlőtt befelé a nép, az asztaloknál pedig vas-lábasokból tolták az arcukba a furcsábbnál furcsább ételeket. Mi is így tettünk, és noha továbbra sem véltük felismerni a tányérunk tartalmát, sikerült megkülönböztetnünk a 'finom' és a 'nem-finom' elemeket. Nem akarok az idegeitekkel játszani, a vége az lett a dolognak, hogy mivel az online szótárak sem voltak képesek magyar megfelelőkkel szolgálni, maga a mindenható internet árulta el nekünk: a vacsora tartalma nem volt más, mint különféle sült birka-belsőségek, kezdve a szőlővesszőre tekert vékonybéltől, a vakbélen át a bélfodrokig. Azt írják, mindezek madridi illetve kasztíliai ételkülönlegességek... A tanulság pedig az, hogy úgy a legkönnyebb undorító dolgokat enni, hogy nem ismered őket, mert a sült birkavékonybél finom, bármilyen nehéz is ezt kimondanom.
Végül pedig ejtsünk néhány szót a futballról is, ha már a múltkori, gyászos emlékű Atleti - Xerez (1 - 2) bajnokiról nem készült összefoglaló. Nem véletlenül amúgy, hiszen ez volt a csapat első hazai veresége amióta itt vagyok, nem mellesleg pedig az egész idény leggyengébb nézőszáma (15 000). Igaz ez akkor is, ha két szurker-kollégával (anyu és apu) néztük a meccset, ezúttal a főlelátóról. Nem is érdemes több sort szentelni ennek, azt hiszem...
Más élményt jelentett ugyanakkor a Real Madid - Valencia a tényleg lenyűgöző méretekkel bíró és abszolút fantasztikus Bernabéu stadionból. Noha tudvalevő, hogy nem szimpatizálok a királyi gárdával, azaz a Mandrillal, el kell ismerni, hogy irigylésre méltó pályájuk van. Igaz ez akkor is, ha maga a hangulat azért jelentősen különbözik a Calderón-ban tapasztaltaktól. Érdekes, hogy a teljesen fedett lelátókon ülő közel 80 000 madridista egyedül a helyzeteknél mozgolódik komolyabban, amúgy az időnkénti tapsvihart és a eszeveszett dudálást leszámítva csendben vannak. Az Ultras Sur pedig méretét tekintve szintén nem egy nagy was-ist-das, bár kétségtelenül nekik is van hangjuk azért. Összességében nagy élményt jelentett megtapasztalni milyen a Bernabéu közel telt házas köntösben; egy ágyban lenni az ellenséggel 90 percen át, és megtapasztalni azt is, milyen eldugott helyre paterolják a Madridnál a vendégszurkolókat. A legnagyobb vicc ugyanakkor még így is a székek számozása, ami minden logikát nélkülöz és még a hivatalos ültetőknek is nehézséget okoz. Hiába, madridisták...!Noha ez még nem a zárszó volt lassan elköszönök, Pajtások, itt az idő készülődni a meccsre! Aki még nem értesült volna, Európa Liga elődöntőt játszanak két órán belül a Vicente Calderónban, Atlético de Madrid - Liverpool FC. Akármekkora is a barátság a két klub között, akármennyire is ott van a sérült Torres miatti sajnálkozás, ma nem lesz "Never walk alone" meg efféle baromságok! Ez egy elődöntő, itt nincs mese, nincs barátkozás, itt nyerni kell! Háború lesz, srácok, a pályán és a lelátón, sportszerű keretek között, de mindent elsöprően. Mi pedig mindent meg fogunk tenni, hogy katlanná változzon a Calderón! Lesznek molinók, lesz élőkép, lesz telt ház és lesz Atleti, Atleeti, Atlééético de Madrid! Hangorkán és szurkolás kilencven percen keresztül! Pokol lesz, infierno rojiblanco! Ahogy a mai újságban írták:

THIS IS THE VICENTE CALDERÓN!

Los Molnár en Madriz - Fotók

2010-04-21T00:24:00.008+02:00

Mielőtt belekezdenénk a nagy sztorizgatásba, felteszek néhány fotót a nagy madridi találkozásról. Nyilván a legtöbben képben vagytok azzal kapcsolatban, hogy az elmúlt héten látogattak meg anyuék és mivel volt bőven történés (itt most nem [csak] a izlandi hamu okozta kisebb riadalomra gondolok; amúgy fuck the vulkán...), előrebocsájtok néhány fotót. Aztán egy-két nap és jönnek a sztorik is arról, miként éltünk meg két spanyol bajnokit, milyen érzés áprilisban a téli Madridban turistáskodni és olyan spanyol gasztro-különlegességekről is ejtünk majd pár szót, mint a birka-bél. Egyszóval: Las aventuras completas de los Molnár en Madriz!

Rózsa Sándor a lovát ugratja - Főtér

Az Atocha Pályaudvar mini-pálmaháza

Torre de Madrid

A Metropolis épülete a Puerta de Alcalá árkádján túl

Apu a Bernabéu-ban feszít

Real Madrid - Valencia szigorúan Atleti-pulóverben

Los Molnár en el Estadio Vicente Calderón

"Az Atleti címere a szívedbe forrva"

Hesszelgetés a Retiro-ban

Az idő nem kímélt minket, ez látszik azt hiszem

Arriba la vaina hasta ke choke China con Áfrika!

2010-04-11T02:05:00.003+02:00

Most lehet, hogy azt várnátok, hogy a sok Atlético tudósítás után - a hagyományokat megszakítva - a ma esti El Clásico-ról szóljon a fáma, de ennél sokkal jobb és izgalmasabb dolgok is történtek ám Madridban. Che Sudaka születésnapi koncert a Sala Caracol-ban, felejthetetlen!

A hét második fele amúgy sem sikerült gyengére, úgyhogy a mai koncert tényleg megkoronázta a dolgokat. Szerdán, csütörtökön és pénteken is volt valami kisebb mozgolódás; kezdve egy malasaña-i lófrálással, utána egy szokásos erasmusos partival, végül pedig Juli, egy itteni magyar ismerős szülinapjával melegítettünk a Che Sudaka-ra. Oké, a többes szám picit kamu, mert bármennyire is ajánlgattam, a koncertre végül egyedül mentem, a többiek nem tudták, mit hagynak ki. És ez nem csak egy szófordulat (=klisé), hanem maga a tökös valóság, mert egy ilyen koncert nem akármi! Az alapvetően nagyon vegyes, abszolút saját stílusú zenét játszó latin-amerikai banda mindig odateszi magát, óriási hangulatot keltve együtt ugrál-énekel-mosolyog mindenki. Azt hiszem, a leginkább ez utóbbi különbözteti meg őket minden más bandától, amit eddig láttam: mindig jókedvűek, mindig mosolyognak és ez még a legmorcosabb arcokat is felvidítja. Nem mintha lennének morcos arcok... Jó példa erre, hogy a fatális előzenekar heavy-zúzása után egyből összeismerkedtem egy osztrák erasmusos hippie-csajjal, meg néhány anarcho-szindikalista spanyol fiatallal, úgyhogy úgy tűnik, egy Che Sudaka koncerten sosincs egyedül az ember. Ez már csak azért is igaz, mert a 2008-as Sziget fellépésüket szintén egyedül zúztam végig, azaz egy barcelona-i gyerekkel, meg néhány galíciai figurával (na az is jó kis buli volt!).Most sem csalódtunk, a szokásos formájukat hozták a fiúk, megállás nélkül pörögtek és ugráltak, csakúgy mint mi a nézőtéren. Amúgy maga a Sala Caracol cirka másfélszer akkora, mint az A38, és noha nem sikerült zsúfolásig megtölteni a helyet, azért így is közel teltház fogadta őket. (Vicces amúgy, az előzenekar koncertje alatt még ott slattyogtak közöttünk, néha le-lepacsizva az ismerősökkel.) A spanyolok amúgy elég jól tolták a koncert alatt, nem volt megállás egy percig sem. Az est pozitív culture shock-ja, hogy a fiúkon kívül volt olyan lány is, aki félmeztelenül (melltartóban) nyomatta végig a koncertet, a sötét oldalt ugyanakkor a túlzott pogózási hajlam jelentette. Rendben van, pogózzunk egyszer-egyszer, de azért ez a zene nem erről szól... Amúgy viszont minden a helyén volt, ismét felejthetetlenek voltak a srácok, együtt toltuk végig a jó közel két órás koncertet, aminek a végére együtt úszott az izzadságban együttes és közönség egyaránt. Hatalmas egy ilyen koncert, egyrészt borzasztóan fárasztó, igazi kiképzés, másrészt viszont feltöltődés is egyben! Aki még nem volt, jön a Volt Fesztivál, tessék megindulni a Lővérek felé, de ha odáig nem is, legalább a youtube-ra rásasolni!
A végén pedig ismét lehetőség nyílt egy kicsit beszélgetni a srácokkal, mint általában minden koncertjük után, ami részben azért van, mert személyesen árulják a a cuccaikat (cd, póló), másrészt meg, mert egyszerűen jó arcok, akik nem csak lenyomják a koncertet és lelécelnek a hotelbe, hanem együtt élnek a közönséggel. Az ember általában nem ahhoz van szokva, hogy a koncert után hosszan ölelkezik meg beszélget a banda egyik énekesével, de a Che Sudaka ilyen, és különösen Kachafaz, aki elmesélte, hogy a múltkor vett Pesten egy magyar válogatott mezt (kb másfél hónapja koncerteztek a Hajón), meg hogy eredetileg egy Puskás-feliratosat szeretett volna, de nem volt rá annyi pénze. Hatalmas forma... Tudjátok, amikor a legújabb cd-jüket le lehet tölteni a honlapról, és tulajdonképpen annyiba kerülnek a koncertjegyeik, mint mondjuk egy beugró a PASO-ra, az ember még akkor is vesz tűlik egy pólót, ha már van neki...
A végén még aláírattam Kachafaz-szal a jegyemet, legyen ez a végszó mára: "Dedicado a ti y a toda Hungría con corazón!" - ("Neked és egész Magyarországnak szeretettel.")

Un partido completísimo

2010-04-05T01:11:00.005+02:00

Atlético 3 - 0 Deportivo

Juanito (21. p.); Forlán (58. p.); Tiago (61. p.)
Estadio Vicente Calderón
35 000 néző

Öt meccs óta veretlen a csapat a Calderónban! Noha az Osasuna elleni összecsapást a torokgyík miatt kihagytam, kezdem azt hinni, hogy a többi meccs esetében talán én is hozzájárultam egy picit a győzelmekhez. Éppen ezért kínosan ügyelek arra, hogy ne szakítsak az eddigi szokásaimmal, már-már babonásan készülök minden alkalommal. Mivel a mait megelőzően estebédre voltam hivatalos Darioékhoz, ahol egy-két pohár bor is lecsúszott, úgy gondoltam, ezúttal kihagyom a ráhangoló tinto de verano elfogyasztását a Casa Angel-ben - ami tulajdonképpen igazi meccs előtti rituálémmá vált - végül azonban meggondoltam magam, mert nem akartam, hogy ezen múljon a Depor elleni győzelem. És lássatok csodát: ismét nyertünk!

A kezdő sípszó előtt öt perccel még dolgozott az öntözőrendszer

Noha eredetileg a Fondo sur 430-as szektorában, nagyjából a tizenhatos magasságában kellene csücsülnöm, az utóbbi két mérkőzésen igen erősen balra tolódtam, és közvetlenül a kapuval egy vonalban éltettem a csapatot. Az ok igen prózai: annak ellenére, hogy elméletben az egész déli oldal emeleti része (Anfiteatro) igazi belevaló drukkerekkel van tele, a tapasztalat azt mutatja, hogy az ultrák után leghevesebb szurker-kollegák közvetlenül a kapu "fölötti" szektorban helyezkednek el. Mivel maga a Frente Atlético is közvetlenül alattunk tombol, az itteni drukkerek sokkal inkább hajlamosak bekapcsolódni a rigmusokba és sokkal hevesebben élik meg a meccs történéseit, ami természetesen hozzám is jóval közelebb áll. Így tehát a Depor ellen is szépen elkóboroltam a nyájamtól, és befészkeltem magam a 432-es szektorba, ahol szerencsésen összeismerkedtem két drukkerrel és tulajdonképpen végigbeszélgettük a meccset. Jellemző a spanyolországi viszonyokra, hogy még egy akkora stadionban is mint a Calderón, egyből kiszúrták, hogy a mellettük ülő magyar huligánnak nem ez az eredeti helye a stadionban. Itt tudniillik mindenki ismeri a körülötte elhelyezkedőket, akik nem ritkán éveken, esetleg évtizedeken keresztül ülnek ugyanazokon a székeken vasárnapról vasárnapra. Így tehát Kike-vel és Vicente-vel együtt figyeltük végig a meccset, bosszankodtunk és/vagy örömködtünk minden második ígéretesnek tűnő megmozduláson, valamint egy picit megvitattuk a mai spanyol és magyar futball-helyzetet, úgy általában.

Ami a mérkőzést illeti, régen láttam ennyire magabiztos Atlético-t a pályán, ami különösen dicséretes az enyhén felforgatott kezdő tizenegyet figyelembe véve. Reyes és Valera sérüléseknek, Perea és Assunção pedig a rotációnak estek áldozatul, úgyhogy számomra igencsak meglepő volt az a fajta könnyedség, amivel végig kézben tartva lehoztuk a mérkőzést. Noha a csapat nem játszott igazán jól, a nagyokra jellemző helyzetkihasználással takarék-lángon égve sem forgott veszélyben a győzelmünk még az egyébként igen gyenge napot kifogó Deportivo szórványos ellentámadásai alkalmával sem. de Gea-tól Forlán-ig mindenki hozzátette a magáét a győzelemhez, sőt, néhányan a megfelelő pillanatokban megvillanva biztosították be a sikert. De Gea továbbra is csodálatos, hihetetlen nyugalmat kölcsönözve a védelemnek mindig a legjobb pillanatban mutat be bravúrokat, ma például egy Depor szabadrúgásnál védett óriásit. A jobb pipába tartó labdát igazi repüléssel hárította, nem véletlen, hogy a Calderón tapasztalatlansága ellenére is igazi idolként tekint rá és a nevét skandálja a nagy védések után. A védelem ezúttal szintén jól muzsikált, Antonio López illetve Domínguez egy kis megingást eltekintve hibátlan meccset produkáltak, Juanito illetve Ujfalusi pedig góllal illetve gólpasszal szereztek hatalmas érdemeket. A középpályán kiemelendő Camacho megbízhatósága illetve Simão fáradhatatlan robotolása (aki egyébként igazán megérdemelne már legalább egy meccs pihenőt, hiszen gyakorlatilag megállás nélkül játszik hónapok óta szerda-szombat ritmusban), ugyanakkor Jurado ismét bebizonyította alkalmatlanságát a kilences Atleti-mez viselésére. A leghamarabb tessék visszaküldeni Mallorcára, esetleg a Zöldfoki-szigetekre, ha fizetnek érte, és a bejövő összegből maradásra bírni Tiago-t, aki ismét óriási meccset produkált, csak úgy mint egy hete a Real Madrid ellen. Kun és Forlán pedig hozták a szokásos formájukat, ami az utóbbi hetekben sajnos egyre inkább az önző és öncélú játék, valamint a góllal megkoronázott lézengés szinonimája. A cserék közül Salvio és a fiatal Molino érdemben nem tett hozzá sokat a mérkőzéshez, Ibra ugyanakkor rengeteg mozgással, nagy harccal és egy ígéretes fejessel bizonyította ismét, hogy bármikor lehet rá számítani.

A Frente Atlético szektora a meccs után

Reméljük, hogy a jó hazai sorozat nem szakad majd meg a csütörtöki Europa Liga meccsen sem és a Valencia-t bedarálva elődöntőbe kerül a csapat. Addig is minden kedves olvasónak (kevésbé modorosan: Nektek!) nagyon kellemes Húsvétot kívánok. Vagy ahogy mondani szoktam: Happy Rabbit!

Asturias mola...

2010-04-02T16:26:00.011+02:00

Asturias adja... Mivel a tegnapi nap nagy része az alapvető életfunkciók helyreállításával illetve alvással telt, most jönnek a kalandok itt a blogon, megpróbáljuk rekonstruálni, mi is történt hétfőtől szerdáig a napfényesnek nem nevezhető Asturias tartományban, és ezáltal egy picit azt is bemutatni, mire számíthat az, aki egy erasmusos kiránduláson vesz részt Spanyolországban. Gondolom a legtöbben már kitaláltátok: sok utazásra, kevés kultúrára és hatalmas bulikra...

Oviedo felett az ég

Noha azzal kéne kezdenem, hogyan sikerült két óra alvás után öt húszkor felkelni, és miként vártunk egy órát a buszban egy lányra, aki két nappal az óraátállítás után sem tudta rendesen, mennyi az idő, ezekre az apró részletekre most jótékony fátylat borítunk inkább, hisz a lényeg később kezdődött. Amint közeledtünk Észak-Spanyolország felé egyre jobban kezdtem megérteni az España verde y húmeda (zöld és nedves) kifejezést; a táj szépen megemelkedett és az autóutat hirtelen hegyek ölelték körül, völgyek, tavak és patakok pihentek a sziklák és bércek között. Az állandóan változó időjárás pedig még varázslatosabbá tette a panorámát, a ködös-esős táj szinte völgyről-völgyre adta át magát a napsütésnek, hogy aztán ismét eleredhessen az eső. Így érkeztünk meg szépen lassan az akkor éppen napsütötte Oviedo-ba, ami az Asturias-i Hercegség közigazgatási központja és második legnagyobb városa. Az őszi szerbiai kaland után ismét rá kellett jönnöm, hogy a buszos-idegenvezetős túrák nem nekem valóak; de mindegy, csakhamar megragadtuk fényképezőgépeinket, felvettük a harci alakzatot, mandulára sminkeltük a szemeinket és megkezdtük a hardcore turistaprogramot. Oviedo amúgy elég ambivalens hely, mert az ékszerdoboz-szerű óváros és a környező hegyek természeti szépsége miatt nehéz elfogadni, hogy ezen felül semmi érdemleges nincsen: Uviéu (ahogy a helyiek mondanák) nyilván nem falu, de város-hangulata a legkevésbé sincsen. Egy napra ugyanakkor jó mókának bizonyult, hiszen megnézhettük a spanyol kultúrföldrajz kurzusról ismerős Santa María de Naranco középkori királyi víkendházat, körbebolyongtuk spanyolhon harmadik legjelentősebb katedrálisát (ezt a frázist annyiszor hallottuk az idegenvezetőtől, hogy minimum beleégett a szürkeállományunkba...), és persze először találkoztunk Asturias legfőbb nevezetességgel, a sidra-val.

És itt egyértelműen új bekezdést kell nyissak, hiszen a sidra önmagában külön posztot érdemelne. Asturias sok mindenről híres, a tejtermékeitől kezdve a gijón-i hajógyáron át egészen az oviedo-i katedrálisig, a legjelentősebb alkotmányt azonban egyértelműen a sidra jelenti, ami nem más, mint az almabor. Mivel tudvalevő, hogy konkrétan minden almatartalmú készítménytől sugárban hányok, nem jósoltam nagy jövőt a sidra-nak sem, de végül tévedtem. Az almával látszólag semmilyen rokonságban nem álló, körülbelül 6% alkoholtartalmú ital leginkább egy furcsán erjedt, savanyú káposztalére hajaz, és mivel gecinagy felhajtás övezi arrafelé, egyszerűen kihagyhatatlan. Maga a sidrería (almabor-kocsma) is igen különleges hely, hiszen a szokásos, spanyol-stílusú hosszú söntéspult alatt egy kis csatorna fut végig, ami leginkább a szocializmus ipari férfivécéire hasonlít, és majdnem olyan büdös is. Hogy mire szolgál, Elvtársak? Mivel a helyi kocsmárosok igazi sidra-zsonglőrök, minden azzal kezdődik, hogy a fejük fölül locsolják az almabort a pohárba, ami ezáltal kellően fröcsög mindenfelé. Érdekes módon, csak két hüvelyket öntenek, amit húzóra illik letolni, lehetőleg úgy, hogy a pohár alján maradjon egy negyed-korty, amit széles mozdulattal a pult alá fröccsentesz; így lesz jelentősége a kis kanálisnak. Mindez azért van, hogy valamelyest fertőtlenítse a pohár oldalát az alkohol, hiszen a következő lépésben felteszed a pultra és minden kezdődik elölről. Nagy társaság esetén a poharak mosás nélkül cserélnek gazdát, hiszen a tradicionális mozdulattal lefertőtlenítettünk mindent... Az ANTSZ nem tudom mit szólna, de tény, két nap alatt nem kaptam szájherpeszt, bár ez valószínűleg inkább a szerencsén, semmint a sidrán múlott.

A lényeg: távolba meredés, vékonyfalú üvegpohár és fröcsögő sidra

Ami a fiesta-részét illeti a tripnek, elég erős első napot produkáltunk a jó öreg oviedo-i burzsujok között. Szerencsére a délutáni zivatar után (Asturias rosszabb, mint Anglia...) megemberelte magát az idő, így a meglehetősen gyenge tapas-vacsoránk után igazi odabaszós botellón-t tudtunk összehozni a Városház tértől egy utcányira. Tudni kell, hogy egész Spanyolországban óriási divatja és már-már hagyománya van a köztéri ivásnak, azaz a botellón-nak, amit a legtöbb helyen amúgy szigorúan büntetnek; a háromszáz eurós csekk életed egyik legdrágább italát jelentheti. Nem úgy Oviedo-ban, ahol ha nem csapsz nagy balhét, legálisan aljasodhatsz akár a főtéren is. Mivel estére már kellő előítélet és visszatetszés halmozódott fel bennünk a burzsoá oviedóiakkal szemben, akik oly' büszkék arra, hogy valamikor a kilencvenes években Európa legtisztább városának választották őket (se nem város, se nem olyan tiszta...), hogy igazán odatettük magunkat, és igyekeztünk egy kis mocskot termelni, csak a miheztartás végett. Az este további része nyilvánvalóan ködfoltos, ugyanakkor azt még mindenképpen elmesélem, hogy mivel egy belga lány a szállásra visszaérve nem tudott bejutni a szobájába, végül velünk aludt, és mivel talajrészegen is igazi gavallérok maradtunk, Céline helyett végül Lorenzo-van osztottam meg az ágyamat. Volt nagy röhögés, gondolhatjátok...
A lényeg azonban másnap jött, Gijónban, ami teljes ellentéte Oviedo-nak: igazi karakteres munkásváros, csodálatos óceánparttal, és első osztályú focicsapattal. Szerencsére itt már az idegenvezetés fáradalmaitól megkíméltek minket, lehetett egy kicsit felfedezni, aminek egy igazán jó asturias-i fabada lett a legelső gyümölcse. Ez az egyik legautentikusabb helyi étel, tulajdonképpen egy véres hurkával, kolbásszal és szalonnával "gyengített" szárazbabfőzelék. Mivel otthon (Pest) és itthon (Madrid) is igen szeretem a szárazbabfőzeléket, a gijón-i ebéd igazi élmény volt.

Jól indult tehát a kedd, és a délutáni barangolás is csak növelte a hangulatot. Először látni az Atlanti-óceánt már önmagában is fantasztikus, de Gijón erre még rátett egy lapáttal: a hajókikötő, a távolban látszódó hajógyár, a parti sétány, a sziklák és az óváros együtt adja Gijón sava-borsát. A város reklám-mottója tökéletes: Gijón - Asturias con sal (Gijón - Asturias egy csipetnyi sóval).

Ami pedig az estét illeti, hát az sem volt éppen gyenge, annak ellenére, hogy akkor már két napja nem aludtunk rendesen. Legelőször is vacsoránk igazán autentikus volt, hiszen a szervezők egy asturias-i espicha-t hoztak nekünk össze, ami tulajdonképpen egy parasztos-állófogadás volt, rengeteg helyi étellel, és mérhetetlen mennyiségű sidrával. A vaddisznó pástétomtól kezdve volt ott minden, tonhalas tortilla, sidrán sütött kolbász, asturias-i sajttál, hegyvidéki füstölt szalámi-különlegességek stb-stb. Közben pedig folyamatosan locsolták nekünk a sidrát, ami alattomos mivolta miatt hamar elérte hatását. Mire éjfél tájékán átslattyogtunk a közeli disco-bárba, már mindenki igen jó hangulatban volt, így nem csoda, hogy az amúgy hullafáradt társaság kemény magja (köztük mi is) fél öt-ötig is kitartott. Az éjszaka abszurd-szürreál elemei közé tartoznak a random ibiza-i spanyol gyerek által bemutatott magyar erasmusosok, Andris és Zsófi, akik - most figyeljetek - a BGF-ről Gijónba mentek erasmusszal az előző félévben, és most visszatértek egy kéthetes tiszteletkör erejéig. Persze nyilván nem ők voltak az egyetlen szürreál komponens a három nap alatt...

Beszigorít

A szerdai visszaút - az oviedo-i és gijón-i éjszakák után teljesen érthetően - igen nyögvenyelősen telt, és a león-i villámlátogatásunk egyetlen pozitívuma is csak az volt, hogy találkozhattam Eltés csoporttársnőmmel, Lucával, aki szintén az erasmust csapatja. Ezt leszámítva azonban nem sok vicc volt a több órás, már-már végeláthatatlan buszozásban, nem csoda, hogy a tízórási madridi becsapódást egy hatalmas sóhaj követte.

Óriási kirándulás volt egy igazán karakteres, mondhatni fasza spanyol tartományba, amit melegen ajánlok bárkinek, aki jól akarja érezni magát egy autochton, ugyanakkor száz százalékig spanyol környezetben, anélkül, hogy a homokon döglene és részeg német turisták vernék ki a szemét. Elvtársak, Asturias adja, különösen Gijón, ami abszolút megfelelt a várakozásoknak! Mert Gijón jelen van az óhazában is, elég ha meghallgatjátok az Ska-p Naval Xixón című számát, vagy megnézitek Fernando de Aranoa nagyjátékfilmjét, a Napfényes hétfő-ket (Los lunes al sol). Kötelező tanegység minden anarcho-szindikalista fiatal számára, és másoknak sem árt ám! Éljenek a gijón-i hajógyár munkásai és szakszervezeti vezetői, éljen Asturias!

Hajódarúk

Photographic Pictures

2010-04-02T15:58:00.005+02:00

Oviedo, katedrális, eső...

"Somewhere [in Gijón] over the rainbow"

Piszkos Fred jobbkeze, a gijóni matróz: Durva Péter

Puxa Sporting! / Hajrá Gijón!

Playa de San Lorenzo, Gijón/Xixón

Fútbol Club Internacional de Gijón

Hay que joderse...

2010-03-29T01:34:00.006+02:00

Real Madrid 3 - 2 Atlético Madrid

Xabi Alonso (49'); Reyes (9'); Forlán (67')
Arbeloa (54');
Higuaín (61');

Estadio Santiago Bernabéu
75 000 néző

Vaya frío, macho!

2010-03-27T00:15:00.010+01:00

Atlético Madrid 2 - 0 Athletic Bilbao

Forlán (53. p.); Agüero (86. p.)

Estadio Vicente Calderón
25 000 néző

Tudjátok, legszívesebben hazamentem volna a francba... Nem elég, hogy a meccs előtti délután még szakadt az eső, ránk köszöntöttek a mínuszok is, úgyhogy igazán nem volt futball-idő tegnap este a Calderónban. Olyannyira nem, hogy a kollégák fele - látva az esős, hideg csütörtök estét - inkább a fotel-televízió párost választotta, és ezáltal csak gyenge félházzal zengett-zúgott a Calderón (de lehet, hogy a kongott jobb szó lenne...) Sajnos összességében is azt kell mondjam, hogy a meccsnek több negatív momentuma volt, mint pozitív, ezért kivételesen a szokásosnál rövidebb és savanyúbb beszámoló következik, reméljük a Madrid ellen több okunk lesz majd az örömre vasárnap...

Nem tudom, mit gondolt a spanyol MLSz, amikor kitűzte az Atlético - Athletic meccs időpontját, de tény, a csütörtök este tíznél nem sok rosszabbat lehetett volna választani. Ha az volt a cél, hogy csökkentsük a közönséget és a jegybevételt, nagyszerűen sikerült a terv, annál is inkább, mert - mint már mondtam - az idő is besegített a helyi Kisteleki-különítménynek. Noha az eső elállt a meccs kezdetére, a hideg és a szél nem kímélte a szurkereket, és sajnos a csapatok sem nagyon örvendeztettek minket. Az első félidőben leginkább a Bilbao elképzelései érvényesültek, hiszen mi ritkán alakítottunk ki veszélyes helyzeteket, De Gea-nak viszont állandóan résen kellett lennie a baszk kontrák miatt. És a baszk szóval el is érkeztünk a dolgok lényegéhez, hiszen - mint azt várni lehetett - ez a meccs legalább annyira szólt a nemzetiségi kérdésekről, mint a futballról. Mivel jómagam igen nagy baszk fanatikus vagyok, furcsa volt mindezt átélni; ha teljesen őszinte akarok lenni, néha nekem is fájtak egy kicsit a rigmusok. Természetesen leginkább az Frente ultrái jártak mindebben az élen, bár sok esetben az egész stadionban eluralkodott a hangulat. Hozzá kell tennem, hogy maga a Frente mérkőzésről-mérkőzésre egyre nagyobb csalódást nyújt, hiszen a hírnevükkel ellentétben egyáltalán nem éneklik, szurkolják szét a meccseket - mint azt egy korábbi posztban már elmondtam, a ferencvárosi K-L szektor simán felveszi velük a versenyt. Érdekességképpen említem, hogy a Bilbao ultrák viszont elég jól odatették magukat, folyamatosan ugráltak és énekeltek, azzal együtt, hogy valamilyen oknál fogva legalább félórás késéssel foglalták el a szektorukat. Persze amint megjöttek, nem volt megállás. Míg a bilbaóiak - felbolydult hangyák módjára - berohantak a szektorukba és magasba emeltek vagy 30 baszk zászlót, a Frente és a teljes Fondo Sur kórusban rákezdett a "Viva España...!" című nótára. Ezzel, illetve a "Puta ETA, olé"-val (Kurva ETA!) természetesen még nem is lett volna baj, azonban később következtek azok a részek, amikor a szívem egy kis darabkája valahol az Iraizoz-Gurpegui-Llorente tengely mentén verdesett. A "No sois Españoles, sois hijos de puta" illetve a "No son leones, son unos maricones" nekem már sok volt... ("Nem spanyolok vagytok, hanem fasszopók!"; "Nem oroszlánok, hanem buzik ők!" sic.) A másik dolog pedig, ami miatt szintén járt volna a csicskalángos néhány kollégának, az Forlán kifütyülése volt. Úgy gondolom, Diego tett annyit a klubbért, hogy megérdemelje a feltétlen tiszteletet, és ez még akkor is igaz, ha ebben az idényben valóban nem játszik olyan szinten, mint tavaly. Aranycipősként tavaly szinte egyedül vitt minket a Bajnokok Ligájába, idén pedig ő játszotta a legtöbb meccset az egész csapatból, nem mellesleg 14 góljával vezeti a házi góllövőlistát is. Azt hiszem, ennyi elég ahhoz, hogy ne fütyüljük ki két rossz mozdulat után, pláne úgy, hogy utána tulajdonképpen győztesgólt szerzett (ne legyenek kétségeink, Kun találata már csak koporsószög volt a Bilbao-nak).

Azok után tehát, hogy tegnap összességében kijárt volna egy hatalmas saller a szurkolóknak, az időnek és a legtöbb lézengő játékosnak is, megpróbáltuk feljavítani az estét egy meccs utáni partyzugehennel, aminek végül is egy ötórási hazajövetel lett az eredménye. Az, hogy a hidegnek köszönhetően most nem fekszem újra lázasan, valószínűleg egyedül a rumnak és a kólának köszönhetem, valamint a Malasaña-negyedben található szórakozóhelyek lágy ölének. Ha beleszámítjuk a meccs utáni metrón éneklést, illetve a reggel ötkor a konyhában elfogyasztott friss churros-t és tejeskávét is, azt mondom, összességében azért jó este volt. Jó bizony...

A dolgok állása

2010-03-25T19:30:00.007+01:00

Ez a torokgyík dolog agresszívebb, mint azt elsőre gondolná az ember... Nem elég, hogy cirka egy héten keresztül fulladozol a köhögéstől, meg szenvedsz a különböző egyéb nyavalyáktól, belülről is emészti az embert a 24/7 szobafogság által. Nem csoda tehát, hogy múlthét közepén, amint egy kicsit jobban lettem újra, egyből a nyakamba vettem a várost nappal és éjszaka egyaránt. Az ember nem bír magával, és ennek az lesz a következménye, hogy továbbra sem javul igazán a helyzet, sőt, a köhögés elleni szirup, mint rövidital jelenik meg az este folyamán, amit ideális esetben egy jó tinto de varano-val kísér le az ember. Ez már majdnem olyan jó, mint a seduxen-sör kombináció, mondhatni, hogy igazi spanyol trógerré kezdek átalakulni az elmúlt időszakban...

Na de, még mielőtt tényleg gyógyszerfüggőnek tüntetném fel itt magam, inkább belecsapok a helyzet elemzésébe, mert így is elég nagy az összevisszaság. A múltheti vacsorázós mulatságokról már ejtettem néhány szót a legutóbbi posztban (erről jut eszembe, a baszk szeparatisták természetesen még nem kerültek elő...), a vasárnapi kirándulás viszont még kimaradt. Régóta tervezzük már Dario-val és Lorenzo-val, hogy kiszabadítjuk magunkat a városból és megejtjük madridi itt-tartózkodásunk első tripjét (az szintetikus tripekről imost nem tennék említést...) Akárhogy is, a múlt vasárnapnál keresve sem találhattunk volna jobb alkalmat: diszkréten szemerkélő eső és röpködő mínuszok közepette foglaltuk el a madridi HÉV-szerelvényt és indultunk meg a mintegy órányira fekvő Escorial Monostor felé. A sztorinak az a lényege, hogy II. Fülöp spanyol király valamikor a XVI. században kitalálta, hogy felépíttet egy monostor és királyi rezidenciaként szolgáló kastélyt, távol a főváros neonfényeitől. Mivel a jó öreg Felipe igencsak puritán figura volt, mellőzte a fényűzést az Escorial megépítésénél is és a monumentalitástól eltekintve valóban sikerült egy eléggé visszafogott helyet építtetnie. Igazi "egyházbuziként" természetesen a bazilikában találjuk a legdurvább fényűzést, olyannyira, hogy a királyi lakosztályban kétszer is elolvastuk a feliratot, jó helyen járunk-e. A kilátást leszámítva nem sok luxussal élt az öreg Felipe, úgyhogy lehet, hogy ilyen szobát bármikor találnánk ma is, mondjuk a festői Vallekas-ban, olyan 250 euróért rezsivel együtt.

Real Monasterio de San Lorenzo de El Escorial

Lorenzo-val feszítünk az Escorialban

Mivel az Escorialtól nem messze található az Elesettek Völgye is, semmiképpen sem akartunk fél munkát végezve hazatérni Madridba, még akkor sem, ha az völgyben található bazilika jelenleg nem látogatható, bizonyos felújítások miatt. Így utólag azt gondolom, hogy az Elesettek Völgye (Valle de los Caídos) igazi házi feladat mindenkinek, aki erre jár; ha van rá lehetőségetek, semmiképpen ne hagyjátok ki! A háttértörténete amúgy a Spanyol Polgárháború végére datálódik, amikor is Franco tábornok úgy gondolta, nem elég, hogy politikai okokból fellógattunk és bebörtönöztünk nem egy köztársaságpárti politikust és katonát, itt az idő, hogy kényszermunkára fogjuk őket. A történeti igazság kedvéért, állítólag nem tipikus kényszermunka volt, hiszen a börtönbüntetések csökkentése mellett még bizonyos összeget is kaptak a munkások fizetésképpen; mindamellett ne legyenek kétségeink afelől, micsoda emberfeletti küzdelem lehetett a post-polgárháborús Spanyolországban több, mint 15 évig építeni a monumentális emlékművet. Körülbelül 40 000, a polgárháborúban elhunyt katona fekszik ma az Elesettek Völgyében, mind a nacionalista, mind pedig a köztársaságpárti oldalról, valamint két igen illusztris történelmi személyiség: Primo de Rivera és maga Fransisco Franco tábornok is. Mint mondtam, annak ellenére, hogy az emlékmű nem látogatható, hihetetlenül megindító érzés az Elesettek Völgyébe látogatni, hiszen a monumentális emlékmű illetve a 150 méter magas kereszt már önmagában is lenyűgöző látványt nyújt, amit kiegészítenek a Guadarrama hegység hófedte csúcsai is. Mindez akkor is igaz, ha tudjuk, az emlékmű előtti tér nyilvánvalóan tipikus fasiszta felvonulások megtartására készült, a boltívek alatt pedig a spanyol falangista címer domborművei láthatóak... De ezt a wikipédiáról is el tudjátok olvasni, úgyhogy inkább jöjjön néhány kép:

Jól van, Elvtársak, lassan be is fejezem a mai történelem órát, ha valami butaságot írtam volna, Vighi és Gyurka, azonnal oltsatok le kommentben! Legközelebb holnap jelentkezem a a ma esti Atlético - Athletic Bilbao meccs rövid krónikájával, hogy aztán a vasárnapi madridi derbi után néhány napra meglógjak a festői ámde baráti Asturias tartományba. Úgyhogy a meccstudósításokon kívül jövőhéten jelentkezem legközelebb igazi kultúrcsemegével, oviedo-i macskakövekkel illetve gijón-i munkássztrájkokkal. Addig is Aúpa Atleti!

Breaking News

2010-03-20T15:41:00.002+01:00

Úgy tűnik, hogy túléltem a torokgyíkot, Srácok, úgyhogy folytatódnak a színes-szagos madridi kalandok itt a blogon is. Ezen a héten már megnyomtam a reset-gombot és újrakezdtem, vagy inkább folytattam az eddigi életvitelt; a haverok mondták is: "Isten hozott újra, Péter!" Sajnos a múltheti ska-weekend számomra totál csőd volt, illetve a hétfői Atlético - Osasuna meccsről is lemaradtam a kurva bubópestis miatt, de sebaj. Szerda-szombat ritmusban viszont rákattantunk a vacsorázós témákra, ami azt jelentette, hogy hét közepén a házi empanadilla költeményeimmel próbáltam elkápráztatni Dario-t és Lorenzo-t (nem, bográcsgulyás nem volt, Vighi!), tegnap pedig a Lorenzo tolt ránk egy olasz gasztrotámadást.
Tehát, ahogy azt láthatjátok, úgy tűnik most már megmaradok, bár ehhez kellett egy marék gyógyszer is, meg a spanyol egészségügy gyógyító pillantása. Hétfőre ugyanis annyira sikerült leépülnöm, hogy elcsattogtam a két utcával odébb levő kerületi orvosi rendelőbe és a saját bőrömön tapasztaltam - először a büdös életben - hogy az unióhoz tartozni nem csak génkezelt búzát jelent, hanem összeurópai egészségügyi ellátást is. Odamentem, vártam fél percet, betoltak egy doki elé, megvizsgáltak és már mehettem is a patikába a szívgyógyszerért. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az egész élmény fasza volt, komplikációmentes, amiért abban az állapotomban igen hálás voltam. Aztán, hogy összességében, hogy állnak a várakoztatással, a szervdonorokkal, az orvosképzéssel meg a műhibákkal, nyilván nem tudom; amit viszont megtapasztaltam a spanyol egészségügyből, az nagyon kellemes volt.
Jól van, egyelőre ennyi innen a Pireneusokon túlról, nem akarok ismét olyan megaposztba fogni, mint amilyenekkel a betegség előtt bombáztalak benneteket. Hosszú is, unalmas is, úgyhogy úgy döntöttem, lazábbra vesszük egy kicsit a dolgot. Végezetül pedig egy igazi breaking news, ami jól jelzi a helyi médiaállapotokat. Tudjátok, errefelé minden nap okítják a népet arról, hogy az ETA (Euskadi Ta Askatasuna) egy gonosz terrorszervezet, és minden nap betolnak valamit ezzel kapcsolatban a hírekbe. A spanyol népbe mára már olyan szintű félelmet és gyanakvást oltottak bele ezzel kapcsolatban, hogy az elképesztő. Na mármost, azt hiszem, Magyarhonba is eljutottak a hírek, hogy az ETA néhány nappal ezelőtt egy autólopási akció közben lelőtt egy francia csendőrt valahol Párizs közelében, amire természetesen a derék francia igazságszolgáltatás is felbolydult, mint valami méhkas. Tegnap pedig egy olyan felvételt közölt le az összes létező spanyol csatorna összes létező híradója, amelyen a 4 feltételezett baszk "terrorista" egy párizsi hipermarketben vásárol. "Breaking news, aki látta az alábbi személyeket [...] kérjük a lakosság segítségét..." Ez idáig teljesen rendben volt, csakhát ma délelőtt kiderült, hogy a baszk "terroristák" nem mások, mint 4 katalán tűzoltó, akik épp szabadságukat töltötték Párizsban, és akik azért mentek be a helyi hipermarketbe, hogy tőkehalmájat meg gránátalma-lekvárt vegyenek estére.
A spanyol miniszterelnök illetve belügyminiszter szerint sajnálatos félreértés történt, hiszen "minden jel arra mutatott, hogy a katalán tűzoltók menekülő baszk terroristák: spanyol állampolgárok, 30-35 év körüliek, és Párizs környékén egy hipermarketben vásároltak..." Minden jel... Hát, nem tudom...

Betegség miatt zárva

2010-03-14T18:18:00.001+01:00

Srácok, ennek a fele se tréfa; nem vagyok jól, úgyhogy a blog átmenetileg szünetel.

A nagy televíziós poszt

2010-03-12T19:54:00.008+01:00

Noha az albérletben, ahol lakom, nincsen nappalink, a konyhában levő televízióra időről-időre rá szoktam pislantani azért, leginkább főzés vagy evés közben (tényleg, mi mást keresnék a konyhában...?) Ezen tapasztalatokat összegyűjtve, a következő posztban egy picit a spanyol televíziózásról lesz szó, amely - bármily meglepő is - körülbelül a magyarországi viszonyokat idézi, sokszor még azokat is alulmúlva. Ennek ellenére van néhány igazi frankóság is, amikre érdemes odafigyelni itt Hispániában, úgyhogy a poszt olvasása után, ha jót akartok magatoknak, azonnal ragadjatok youtube-ot...!Noha a rosszmájúak szerint Európa a Pireneusoknál kezdődik, itt Spanyolországban már igen közel vagyunk ahhoz, hogy ugorjunk egy újabb szintet a jóléti társadalom csigalépcsőén, hiszen áprilistól itt már teljes egészében beköszönt a digitális televíziózás kora. Mivel ezt a fajta upgrade-t még nem mindenhol kezelték megfelelően, mind az újságokban, mind pedig óriásplakátokon hívják fel az emberek figyelmét arra, hogy set-top-box meg új előfizetés nélkül le fognak maradni a Szerelmes szívek húszezredik epizódjáról. Erről jut eszembe az egyik spanyol csoporttársnőm megjegyzése a dialektusokról: "Tudod, ha latin-amerikai spanyolt hallok, előfordul, hogy elsőre a tévés szappanoperák ugranak be."

Ami a csatornákat illeti, elég sok mezitlábas adó közül választhat az ember errefelé, ha közszolgálati témára vágyik. Az otthonival ellentétben itt a királyi egyes-kettes után is megőrizték a számozásokat, tehát a TVE1 és a TVE2 (amiket egyébként már La1 és La2 néven kell keresni) után jön az Antena 3, a Cuatro, a Telecinco (alias Telemierda, vagyis Teleszar) illetve a LaSexta. Nagyjából ezek azok a számozott csatornák, amelyekkel érdemes foglalkozni, sőt, még ezekkel sem mindig. A királyi egy-kettő adását, azt hiszem, nagyjából mindenki el tudja képzelni (hasonló, mint otthon, bár egy Baló Györggyel mindenképpen szegényebbek), a többi négy közül pedig számomra egyedül a Sexta jelent időnként alternatívát, mivel ők alapvetően megpróbálják kissé fiatalosabbra venni a figurát. Természetesen ezek mellett egy rakat speciális, fizetős csatorna is bővíti a kínálatot, amik közül egyértelműen kiemelendő az a mintegy 8-10 sportcsatorna, ami egyértelműen a helyiek sportfanatizmusát pumpolva tömi a zsebét. Kiemelendő még az egész spanyolhonban nagy jelentőséggel bíró autonóm televíziózás, ami nálunk a Telemadrid illetve a La otra csatornákban nyilvánul meg, de mindenhol megtaláljátok a helyi adót az Andalucía TV-től egészen a baszk Euskal Telebista-ig bezárólag. A Telemadrid esetében azonban ne valami BudapestTV-szerű szörnyűségre gondoljatok, hanem egy igényes, átlagos közszolgálati programkínálattal rendelkező valamire. Mintha a "magyaregyet" holnaptól TeleBudapestnek hívnák...Ami pedig a műsorokat illeti, a választék körülbelül az otthonival egyezik meg. A közszolgálatikon "közszolgálati szemét" megy, a másikokon meg "kereskedelmi szemét", a reklámok pedig ugyanolyan hosszúak és hangosak, mint a Kárpát-medencében, szóval nem sok új van a nap alatt. Jó ugyanakkor, hogy a Híradó errefelé sok csatornán egy óra hosszú, az utána következő Sporthírek pedig ennek megfelelően legalább fél óra (természetesen nagyrészt futballal telítve). Az M1-en fellelhető másfél perces Telesport után számomra ez igazán üdítő színfolt, nem is beszélve arról, hogy ha valakit mondjuk az Időjárás érdekel, az is megkapja a maga 5 percét tele színes ábrákkal, grafikonokkal és tartományokra lebontott részletes előrejelzéssel. A sportra visszatérve ugyanakkor: nem semmi, amit itt a futball körül művelnek a népek. Klisének hangzik a 44 millió edző országa frázis, de tény, a csatornák egymás nyakára hágva próbálnak meccseket szerezni maguknak. A sportcsatornákon kívül a Telemadrid például általában az Atlético vagy a Real Madrid hazai meccsét szokta közvetíteni, de ugyanígy a TVE is meg-megkaparint magának egy-egy bajnokit vagy nemzetközi találkozót, csakúgy mint a Telecinco illetve a Sexta. Óriási a tülekedés, még úgyis, hogy sajnos sok esetben tényleg csak a fizetős adók, a Canal+ vagy a GolTv adják a meccseket. Akinek pedig nincs burzsóá előfizetése - mint nekem - jobb híján a bárokban keres menedéket, mert lemaradni egyszerűen nem lehet!

Végezetül pedig hadd ajánljak néhány igazi csemegét a figyelmetekbe. Mindenek előtt a tévés főzőcskézés egyik legnagyobb alakját, a korábban már beharangozott baszk szakácsbohócot, Karlos Arguiñano-t. A nyári alicante-i tartózkodás egyik nagy felfedezettje, Karlos bácsi továbbra is ugyanolyan vehemenciával tevékenykedik a konyhában, a Telecinco-n sugárzott műsora pedig egyértelműen most is a személyes kedvencem. Az öreg igazi jelenség, aki a főzés mellett leginkább az éneklésben és a rosszabbnál rosszabb viccek elmesélésében leli örömét, ígyhát a félórás főzőműsor leginkább egy egyszemélyes kabaréjelenet, tele családi sztorikkal és furcsa performanszokkal. Annak ellenére, hogy Don Karlos igazi fináncoligarchának mondhatja magát, saját hotellel, étteremmel, műsorral és egyéb televíziós részesedésekkel, igen fogékony a társadalmi üzenetek kitalálásában is. Nem meglepő tehát, hogy a csipetnyi só után sokszor a munkanélküliség, a továbbtanulás és az egészséges életmód is belekerül a levesbe. Igazi egyéniség az öreg, és nem elhanyagolható módon igen jóhírű séf is. A műsora pedig kihagyhatatlan!

Karlos bácsi rák-performansza

A másik dolog, amit a spanyol televíziózással kapcsolatban mindenképpen ki kell emelnem, az a humorfaktor. Nem tudom, miért van így, de tapasztalataim szerint a spanyolok eléggé benne vannak a jóféle kabaréjelenetekben, a sketch-ekben és a standup-os marháskodásokban. Lehet, hogy a "küldöldiségem", lehet, hogy a humorom teszi, de azt kell mondjam, hogy le a kalappal előttük ezekben a műfajokban, értik a dolgukat. Régebben a Splunge társulat mókáin lehetett nevetgélni errefelé, most pedig leginkább két műsornak tudnék egy nagy, kövér piros pontot beírni. Az első, a Sé lo que hicistéis... (Tudom, mit tettetek...) egy elég hosszú, naponta sugárzott kabaréműsor a Sexta-n, ami különböző részekre lebontva, felépítésében picit a Szeszélyes évszakokra hajaz, az egyetlen igazi különbség a kettő között egyedül az, hogy ez általában vicces. A másik, amit viszont teljes szívből ajánlok, az a Vaya semanita! (Micsoda hét!), ami az előzővel ellentétben leginkább egy sketcht-ekre épülő adás, alapvetően baszk beütéssel. A műsor annak idején a baszk "emkettőről", a ETB2-ről indult útnak, de ma már az Antena3-en is sugározzák, azt hiszem. Különös érdekessége, hogy a baszkokat és Baszkföldet kifigurázó jelenetek egyszerre nacionalisták és integracionalisták, mesterien ironikus felhangot alkalmazva. A Vaya semanita! igazi kötelező olvasmány, spanyolosok, nincs mese, irány a youtube! A tetszőleges témájú sketch-ek között azért állandó rovatokkal is találkozhatunk, mint például a - tulajdonképpen - baszk Jóbarátok-remake, az Euskolegas, illetve a személyes kedvenc, az El Jonan de Baraka rovat. Utóbbi esetében az itteni baráti társaság már-már kult szintet ér el, idézgetéssel és minden szörnyűséggel, amit csak el tudtok képzelni...

Txori és Jonan, a két tuning- és techno-őrült suttyó

Hát, nagyjából ennyit a spanyol televíziózás zegzugos ösvényeiről, kedves nézők, a mai adás lassan véget ér. Jó hétvégét kívánok mindenkinek, a lebetegedéstől óva intelek titeket, a kommenteket ugyanakkor várom szeretettel. Legközelebb valamikor a jövőhét elején jelentkezem a hétvégi ska-buliélményekkel, az Atlético - Osasuna meccstudósítással és remélhetőleg a betegség múló emlékével. Addig is jók legyetek!

"We don't need no education..."

2010-03-12T02:31:00.012+01:00

Tekintettel arra, hogy langymeleg gulyáskommunizmusunk már, működő fogyasztói társadalmunk pedig még nincs, az általános gondolkodás szerint minden, ami nyugaton van az nagy valószínűséggel szép és jó, de mindenképpen szebb és jobb, mint a miénk. A következőkben ezt fogjuk megcáfolni a spanyol felsőoktatás egyik emblematikus intézményén keresztül, hiszen eljött az idő, hogy lehúzzuk a keresztvizet fogadó egyetememről és második alma materemről, a madridi Complutense-ről. Jön a nagy egyetemfikázó poszt, amely megmutatja, az ELTE után is érhetik még meglepetések az embert.

A Complutense hattyút formázó címere

Nyilván nem a Harward-ra számítasz, amikor végül a Complutense-t ikszeled be az erasmusos jelentkezéskor, hiszen tudod, hogy nem sok világhírű egyetem kering a rendszerben. A nagy amerikai egyetemek ugye alapból kiesnek, Európában pedig Oxford-on, Cambridge-en meg a Sorbonne-on kívül nem sok világhíresség fordul meg, úgyhogy én azt mondanám, a Complutense olyan - valahol a második vonalban elhelyezkedő, de továbbra is nagy presztízzsel rendelkező – egyetemnek mondhatja magát, mint mondjuk a berlini Humboldt vagy a moszkvai Lomonoszov. Ehhez adódig hozzá az a tény, hogy Spanyolországban igen jó hírnévnek örvend az intézmény, és Salamanca mellett igen gyakran emlegetik az ország egyetemi zászlóshajójaként, amire történelme alapján rá is szolgál.

Az A épület a kert felől

Mindebből kiindulva már most nagyon kézenfekvőnek látszik, hogy összehasonlítsuk a Complutense-t a mi hőn szeretett Eötvös Loránd Tudományegyetemünkkel, és nem csak azért, mert mindkét intézménynek cuki beceneve van: ELTE (na ne, komoly!?), illetve Complu. Noha egyetemekről beszélek, ezt ne szó szerint értsétek persze, hiszen például az ELTE jogi karán életemben egyszer ha jártam, gyógypedagógián még annyiszor sem, és természetesen a Complutense-s élményeim is kizárólag a BTK-ra korlátozódnak, bármennyire is egy kampuszon helyezkedik el az egyetem döntő többsége. Az össznépi kampusz persze jó alkalmat nyújt egy csomó dologra, az egyetemváros itt tényleg egyetemváros, és el kell ismerni, sportlétesítmények tekintetében például errefelé igencsak jó helyzetben vannak. A kampusz területén két nagyobb „sportcentrum” is található, amiből az északi meglehetősen közel tanyázik a BTK-hoz. A látvány önmagáért beszél: rugby/rögbi pálya (errefelé nagyon megy, még a lányoknak is van csapatuk, heti két-három edzéssel!), futballpálya (a fű veri a Népstadionét, természetesen villanyvilágítás is van), illetve keményborítású tenisz-, kosárlabda-, szabadtéri futsal- és kézilabda pályák is a diákok rendelkezésére állnak. Hogy ezeket milyen formában lehet igénybe venni, azt egyelőre nem tudom, hiszen a korábban már pedzegetett visszatérésem a futballpályára egyelőre elmaradt. Tudjátok, van az úgy, hogy gondok adódnak az átigazolásnál...

Nyilván az egész kampuszt bicikliút szeli át

A minőség a BTK C és E épületét sem kerüli el, hiszen mindkettőt az utóbbi években húzták fel az errefelé már megszokott vöröstéglás, erősen funkcionalista stílusban. Csakúgy, mint odahaza az E épületben, itt is skandináv jellegű bútorzattal (Ikea, baszod…), modern tantermekkel, egyszerű, tiszta folyosókkal találkozhatunk. Noha alapvetően nem kedvelem ezt a fajta egyetemi puritanizmust, azt kell mondanom – csakúgy mint az ELTE-n – óriási élmény belépni ezekbe az épületekbe azok után, amiket máshol tapasztal az ember. Nekem az A és a B épületben vannak csak óráim, így marad a vágyakozás, hiszen arrafelé modernizmussal nem igazán találkozhatsz. Ezt az A esetében még meg is lehet bocsátani, ami alapvetően egy rendkívül patinás, régi stílusú, „méltóságteljes” egyetemi épület. Az aulát fénnyel ellátó ólomüveg homlokzat kívülről ugyan értékelhetetlen, belülről viszont igazán érdekes látvány, a folyosók illetve a termek ajtajai pedig már önmagukban is egy kicsit Holt költők társasága-hangulatot keltenek. Figyelemreméltó, hogy az emeleten külön kápolna áll a tanárok és a diákok rendelkezésére, ahol – úgy emlékszem – naponta misét is celebrálnak. Tehát ha megbuksz mondjuk a vizsgán, gyorsan bemész a kápolnába, eltolsz két Miatyánkot, és minden el van intézve…

A B épületben ugyanakkor maga a purgatórium vár rád, és ezt nem csak a folyosón bagózó diákok keltette füst miatt mondom. Mivel két órám is van itt, és az első időkben elég komoly bolyongást vittem véghez azért, hogy megtaláljam őket, bizton állíthatom, a B épület tantermei nem örvendenek a legjobb egészségnek. Nem tudom, hogy a bábeli méreteket öltő torony felsőbb emeletein mi a helyzet, de a spanyol filológia territóriuma infrastrukturális szempontból vetekszik az ELTE legsötétebb sarkaival. A termek – méretükből adódóan - szinte kizárólag széksorokkal vannak felszerelve, amelyek annyira „jó” állapotban vannak, hogy ha hátradőlsz mondjuk, a mögötted lévő írófelülete azonnal 15 fokkal bemozdul. Ezek után inkább egyhelyben maradsz és próbálsz jegyzetelni, igen ám, de maga az asztalfelület körülbelül 20 centi széles. A4-esek előnyben…

Érdemes megfigyelni, hogy a wifi mellett mikró is van a folyosón

Nem minden WC van a legjobb állapotban - azt hiszem ez látszik

Sajnos a tantermek felszereltsége sem tükrözi a XXI. század eljövetelét, hiszen projektort, vetítővásznat, televíziót szinte alig látni, különféle flash táblákat meg pláne nem. A gond az, hogy nem vagyok benne biztos, hogy nagy hasznát vennék nekik akkor sem, ha lennének. Mivel engem összesen három, azaz 3 tanár tanít a Complutense-n, nem előnyös az általánosítás, de tény, a szokványos tábla-kréta kombinációt sem nagyon használják errefelé, nemhogy a kivetítőt. Nem akarok ugyanakkor igazságtalan lenni, mert mind a Latin-amerikai irodalom III., mind pedig a Latin-amerikai novellák című kurzusom egészen érdekesnek mondható, és mindketten megfelelő színvonalon csordogálnak általában. A tanárok pedig mindkét esetben igen különlegesek, hiszen bármit mond a karibi tanárnő, az már önmagában is vicces ugye, egy Argentínából származó hölgytől pedig legkevésbé sem várná az ember, hogy „seceo-s”, kőkemény kasztíliai jegyeket hordozzon a spanyol kiejtése (bocs a nem spanyolosoktól, ez amolyan belsős infó).
Végül pedig a harmadik tanáromról is hadd tegyek egy rövid említést, aki méltón pályázik a „Legrosszabb egyetemi tanár, akit valaha ismertem” megtisztelő címre. Bár a mezőny erős, ez a derék ceuta-i (!) spanyol úr maga az unalom és a mozdulatlanság, és ezekkel a megnyerőnek legkevésbé sem mondható tulajdonságokkal igazi favoritként indul a versenyben. Azt gondolom, a Spanyol irodalom és film kurzusból igazán jó dolgot lehetne kihozni (noha láttunk már egy félresikerült próbálkozást…), de ehhez az kéne, hogy néha felálljunk a professzori fotelből, felírjunk néhány dolgot a táblára, kiosszunk egy handout-ot, beiktassunk néhány modern filmet (értsd: az elmúlt 25 évből) a tananyagba, és – legfőképpen – megpróbáljunk valami rendszert vinni a dologba, nem csak címeket meg neveket sorolni órákon keresztül! Rossz tanárok mindenhol vannak, de ez a derék señor igazi kuriózum…

Mint már mondtam, az általánosítás csúnya és gonosz dolog, de sajnos az eddigi tapasztalatok azt mutatják, büszkék lehetünk a mi kis Elténkre, még akkor is, ha tudjuk, az infrastruktúra nulla, a mosdók lerobbantak, a vakolat meg pereg. Óriási különbség ugyanakkor az otthoni és az itteni diákok között az, hogy a spanyolok úgy tűnik, igen nagy hajlandóságot mutatnak az önszerveződés és az önképzés felé. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert szociokulturális szempontból az itteni élet össze sem hasonlítható az ELTÉ-n található langyos vízzel; a lépcsőfordulók és a folyosók tele vannak felhívásokkal és plakátokkal.

Néhány olyan képpel búcsúzom tőletek mára, amelyeken jól látszik a spanyol fiatalok vehemenciája ezzel kapcsolatban. ARC Kiállítás picit másként, a Complutense BTK folyosóiról:

Vlagyimir Iljics az aulában...

"Fűtés? - A magánegyetemen"

Mit tudsz a feminizmusról? - gyorstalpaló

Folsom Prison Blues

2010-03-10T18:05:00.005+01:00

Tudjátok, egy erasmusos sok mindent megengedhet magának.: hétfő este szétcsapod magad egy buliban, másnap nem mész be órára - rendben!; noha még csak dél van, de a finom ebédet kiegészítve rátolsz a kajára egy sört, majd bemész órára - rendben!; a hét bármely napján megjelensz a város tetszőleges pontján és mindig lesz egy működő kifogásod - erasmusos vagy! Na, ezzel szemben én olyat tettem, amit egy erasmusos sem engedhet meg magának: lebetegedtem.Időveszteség! Három napja félhalott vagyok, kedves olvasó, és bár a javuló tendencia mindenképpen reményt keltő, összességében nem örvendek túlzottan a szerencsémnek. Na de, kezdem szépen sorjában az elmúlt napok történéseivel, mert van egy-két érdekesség, és nyilván nem sajnáltatni szeretném magam elsősorban (azért a hangsúly az „elsősorban” szón van, hisz ismertek minket, lányok, marhára tudjuk és szeretjük magunkat sajnáltatni, ha nincs igazán komoly bajunk. Jól van, ez nem a Csajok és Pasik blog…)
Szóval minden azzal kezdődött, hogy miután vasárnap délután hazaevickéltünk a spanyol Tengerészeti Múzeumból (ami egyébiránt elég flash), nekiálltam összerakni a Bécsi szelet párolt fokhagymás spenótágyon, hasábburgonyával menüsort. Tudjátok, ezek a hülye spanyolok minden frankósággal elő tudnak állni, de azért az igazi nagybetűs ÉTELT nem ismerik: rántott hús, sült krumpli; és az igazat megvallva egy hónap után erre nekem már nagy szükségem volt. Csak el lett cseszve sajnos… Egyrészt, mert valami érthetetlen oknál fogva fel sem merült bennem, hogy azt az átkozott húst meg is kéne sózni, mielőtt bepanírozom, másodsorban pedig a spenót sem vált be igazán, annak ellenére sem, hogy a receptet az egyik legnagyobb ma élő baszk séftől lestem el, akinek a tévéműsora kötelező program minden amatőr kukta számára (Karlos bácsiról egy későbbi posztban majd még megemlékezem).
Ezt persze csak zárójelben jegyeztem meg, mert a lényeg az volt, hogy vasárnap estére - talán a selejtes kisbécsi miatt – elég rendesen kezdtem leamortizálódni, olyannyira, hogy az aznapi olasz búcsúbuliban inkább csak megfigyelőként vettem részt. Ültem valami elbaszott kanapén, miközben a többiek magyaráztak… Azért így is sikerült megtudni valami érdekességet egy atlético-s szurkolótárstól. Noha eddig csak két meccsen jártam, az eddig is lejött, hogy errefelé a meccs utáni közös ollézás annyira nem divat. Mind a Barsa, mind pedig a Valencia elleni epikus győzelmeket követően meglepő passzivitást tapasztaltam a Calderónban. A lefújás után a játékosok tapsolnak kettőt a középkörben, aztán bemennek az öltözőbe. Ennyi… Mindez természetes, ha siralmas játékkal megalázó vereséget szenvedünk (ez persze csak egy elméleti példa, nem valós lehetőség - értitek, ugye?), de az imént említett két meccsen egyaránt a legjobb arcát mutatta a csapat. A ferencvárosi katlanban ilyenkor már közös ováció lenne, egyszerre ugrálás, meg egyszerre integetés a B-közép előtt: szurkoló és játékos közös öröme. Namármost, állítólag ezt itt nem nézik jó szemmel az emberek, mivel a Frente Atlético, vagyis az ultrák hírhedten szélsőjobbos, nacionalista és xenofób arcok, és ha a csapat együtt ünnepel velük, az olyan, mintha támogatná őket. Mindez persze tökéletesen érthető, látszott a szurkolótárson is, hogy neki ez a normális, nyilván ez így van rendjén. De én még így is hiányolom egy kicsit a közös ünneplést, amolyan Üllői út 129.- feelinggel, egyszerre éltetve a játékosok a szurkolókat, a szurkolók a játékosokat, hiszen mindannyian egy klubbért küzdünk. Természetesen a Ferencváros Ultras sem cserkészekből meg kisdobosokból áll, nyilvánvalóan elítélendőek az Árpádsávos neonáci jelképek a molinókon, de – úgy gondolom – a közös ünneplésnek helye van a stadionban. Mert a többség, azaz mi is ott vagyunk ám a csapat mögött, és ha nyerünk, együtt nyerünk…
A kevésbé futballfil olvasóktól elnézést kérek a terjengős intermezzo-ért, dehát az nem történhet meg, hogy ne legyen futball a posztban. Tudjátok, most hogy vasárnap este óta tulajdonképpen a káoszbrigád söpört rajtam végig, többször gondoltam arra, milyen jó lenne egy ilyen szaunás-uszodás dolgot tolni, ami segítene kikecmeregni a megfázásból. A hétfői padló után tegnap már elég jól éreztem magam ahhoz, hogy körülnézzek a neten a lehetőségekkel kapcsolatban, és ha más nem, a szerdai szabadnapon – azaz ma – elslattyogjak valami közeli uszodába. Pár nappal korábban felfedeztem például, hogy a legközelebbi metró megállónál, az Embajadores-en, van egy épület, a Casa de Baños, ami szó szerint azt jelenti: Fürdők Háza. Gondolom már sejtitek, hogy elég komoly csavar van a sztoriban, hiszen amit én uszodának néztem, az valójában egy nyilvános fürdő, hajléktalanok illetve a „társadalom peremén élők” számára. Zseniális, hiszen egy három-szintes, 2001-ben épített komplexumról van szó, amit egy weblap tanúsága szerint évi 60 000 ember használ. Az alsó szint a női, a középső a férfi részleg, és ha igény van rá, megnyitják a harmadik emeletet is. Azért fantasztikus ez az egész, mert kis kutakodás után kiderült, hogy itt az 1800-as évek közepe óta működik nyilvános fürdő, ami korábban a második ipari forradalom alatt elég szűkösen élő munkásság higéniai lehetőségeit próbálta korrigálni, majd később, a XX. század végére a fedél nélkül élők lettek a legfőbb látogatói. Mivel az épületet az 1990-es felújítás után sem találták megfelelőnek (a hajléktalanok számára...!), 2001-ben teljesen újjáépítették. Nos, ezek után csoda, hogy a kívülről igencsak modern épületet én uszodának meg fürdőnek néztem…?
Jól van, ennyit mára a madridi szockultúra világából, holnap remélhetőleg már egy kevésbé torokfájós és sokkal vidámabb posztal fogok jelentkezni. Egy olyannal, amit nem a Tea-Algopyrin-Takaró Bermudaháromszögből küldök haza...

Erasmus y la Marcha Madrileña

2010-03-05T21:54:00.005+01:00

Ha jól emlékszem valamikor a kezdet kezdetén már meséltem nektek minden travelblogok legkiválóbbikáról, a szumpapu.blog.hu-ról, amely egyértelműen lelki vezetője ezen sorok írójának. Nos, ezúttal ismét Pablo Fonseca-ék nyomába eredünk, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy megörökítsük a tegnap este sztorijait, egyrészt a történeti hűség kedvéért, másrészt pedig azért, hogy bemutatásra kerüljön a madridi erasmusos éjszakák egy kis szeletkéje. Mint mindig, most is maradunk a szubjektív objektivitás mentén, néhány mondattal a modorosság határait is feszegetve, de ezúttal mindent kicsit sztorizgatósabb hangnemben. Szóval, Erasmus és a madridi éjszaka.Még egy ilyen elbaszott helyet, mint amilyen a Jazz Café volt, keresve sem találni egész Madrid-szerte! Egy olasz barátnőnk, Simona üzent, hogy a szokásos csütörtöki erasmus-bulit ő valami jazz klubban kezdi egy barátjával, ha gondoljuk, csatlakozzunk. Mivel errefelé az éjszaka 11 előtt semmiképpen sem kezdődik el, mi pont ezt a kiváló időpontot választottuk ki arra, hogy besunnyogjunk a számunkra nyilván teljesen ismeretlen jazz-barlangba és megkezdjük az alapozást a későbbi táncmulatsághoz. Hárman indultunk meg Dario-val és Saverio-val, Madrid központi labirintusában kutakodva. Két dolgot érdemes tudnotok, a tisztánlátás végett. Egy, hogy Dario az a svájci-olasz arc, akivel cirka a legjobban toljuk az itteni dolgokat; mivel ugyanúgy spanyol szakos, és ugyanakkora futball-fanatik, mint én, jól megvagyunk (Saverio az ő ismerőse, szintén bázeli forma). Kettő, hogy Madrid központjában tényleg nagyon tetszetős középkori kis sikátoros témák vannak, ahol igazi gyöngyszemekre bukkanhat az ember, csakhát a sikátoros belvárosok velejárója, hogy figyelni kell az orientációra...
Ott hagytuk el tehát, hogy beléptünk a jazz-helyre, ahol az átlagéletkor cirka az ötvenet közelítette, és ahol - mint később kiderült - életünk legdrágább pohár sörét illetve tinto de verano-ját (kb. spanyol fröccs) fogyasztottuk el. Nem elég, hogy a helyi vendéglátósok az élő jazz-bohóckodás beugróját belesuvasztották (vagy inkább ráemelték) az italok árára, Simona-val egy kurva szót nem tudtunk beszélni anélkül, hogy szúrós és egyben műértő jazz-szempárok tucatjai ne szegeződtek volna ránk. A lényeg, hogy itt csatlakozott hozzánk két félig ismerős litván lány, illetve Lorenzo, az a firenzei srác, aki szintén óriási haver, és akinél kajánabb olasz forma-egy-arcot még nem hordott a hátán Madrid. A Fiorentino kíséretében jött még egy galego srác is, bizonyos Juanjo, akinek az este későbbi részében igazi marxista-leninista szózatokat köszönhettünk, valamint egy kör ingyen italt, nem mellékesen. Megérkeztek és azzal a lendülettel menekültünk is a szemmel verések elől...

Az erasmusos témák ipari szervezése egyébként meglehetősen profinak mondható Európa ezen szegletében. A Complutense is működtet egy non-profit erasmusos diákszervezetet (aminek a logóját a fenti képen láthatjátok, mivel az alsón épp Dario szorítja a söricilint), amely összhangban az európai anyaszervezettel, mindenféle "kultúrkampfokat" meg kirándulásokat szervez, és nem mellesleg minden csütörtökön bulit tart egy helyen, amily a szlogen szerint Az idei erasmusos találkahely. A diszkó Vassana néven fut, és három nagy előnnyel bír az átlagos belvárosi klubokkal szemben. Egyrészt nagyon baráti árakkal és kedvezményekkel fordulnak feléd, ha meglebegteted előttük az Erasmus-diákkártyádat. Ezen felül, a közvetlenül mellette lévő klubban is ugyanazokat a kedvezményeket kapod meg, ahol ráadásul le is tudsz ülni és tudsz beszélgetni is egy kicsit. Harmadrészt pedig a Vassana kiválóan egyesíti a kis bárok és a nagy discoteca-k pozitív tulajdonságait: nem akkora, mint a deák téri metrómegálló, viszont van lehetőséged jó hangulatban táncolni. Tulajdonképpen egy átlagos madridi erasmusos estének egy adott pontján majdhogynem kötelező a megjelenés a Vassana-ban, amit a tapasztalatok és számos véletlen találkozás is alátámaszt. Hogy előtte illetve utána, mi és merre történik, az már persze erősen változó.A mi esetünkben tegnap a Vassana jelentette a zenitet, hiszen sem a jazzes téma (többször ki sem ejtem a nevét, esküszöm...) sem pedig az utána levő hely nem hagyott maradandó nyomot - legfeljebb a pénztárcánkon. Időközben a litván különítményt felváltotta egy meglehetősen egyszerű amerikai lány, akire Lorenzo azon nyomban rástartolt, Juanjo pedig folyamatosan adta alá a lovat, ígyhát a röhögés garantált volt. A többi rész pedig leginkább átlagos party-nak illett be, tánci-tánci-lötyögés, jó hangulat és a szokásosan jelentkező vállalhatatlan beszélgetésfolyam olyan témákról, amik épeszű embert nem érdekelnek. A tegnapi este kiváló példái: Az olasz anarchizmus alapfilozófiája; Fidel Castro hatalomra jutása és későbbi bűnrészessége Ernesto Che Guevara halálában; Középkori spanyol népköltészet és a cantiga-k; Galego és baszk nyelvtörténeti alapok röviden etc, etc... Különös színfolt volt továbbá, amikor egy félrészeg német erasmusosnak Juanjo-val beadtuk, hogy engem valójában Pedro Molinero García-nak hívnak, és a baszkföldi Vitoria-Gasteiz-ből származom, valamint az, amikor néhány órával később találkoztunk egy valódi san sebastian-i baszk lánnyal, akivel igen rövid párbeszédet folytattunk - baszkul. A bemutatkozást követő mondattól kezdődtek a problémák, és - ha hiszitek, ha nem - nem vele volt a baj...
Mindezek után érthető, hogy fél hat magasságában kezdtünk el szépen az éjszakai végállomások felé szállingózni, bár az is igaz, hogy galego barátunk még szívesen folytatta volna az éjszakát. Olyan lelkes volt, hogy az utolsó bárból kifelé jövet még az ajtónálló szekus fiúkat is megkérdezte: A dónde vamos? (vagyis hova menjünk?) Végül az éjszakai megálló lett a helyes válasz a Cibeles-en, azon a téren, amely amellett, hogy a Real Madrid szurkolók szent szökőkútjának is helyet ad, minden éjszakai buszjárat egyesített végállomása. Az éjszaka az én esetemben végül hatkor fejeződött be, de az igazi élmény cirka öt órával később érkezett egy enyhe fejfájás és a teljes dehidratáltság személyében. Ezek után igazi élményt jelentett a tudat, hogy iparkodni kell az egyórási Spanyol film és irodalom órára. Összességében azonban jó kis éjszaka volt, és a lényeg mindenképpen ez. Az erasmus pedig nyilván nem mindig csak móka és kacagás (pff)...

Pestiesen szólva "sztoriban voltunk"! Így a tizedik bejegyzés végén pedig hadd tegyem hozzá, hogy várom a dicsérő/gyalázkodó/okoskodó/viccelődő kommenteket nem csak ezzel a bejegyzéssel kapcsolatban, hanem bármi mással is. Mindennel kapcsolatban, ami titeket vagy Madridot érint. Todo, pero solo con zeta...! (Minden, de szigorúan csak Sz-szel...!)

A Hard Day's Night - SzocioSzösszenet

2010-03-03T19:43:00.008+01:00

Majdnem egy hónapja vagyok Madridban, és mindeddig még egy nyomorult fényképet nem készítettem sem a főtérről, sem a sétálóutcáról, se semmiről; ezért ma délután föltettem a japán turista álarcomat, mandulára sminkeltem a szemeimet és megindultam a város köldökének irányába. Mivel alapvetően vásárolnom is kellett néhány cuccot, ezért összekötöttem a kellemeset a hasznossal és a tavaszi napsütésben slattyogva figyeltem a kirakatokat illetve kattintgattam a homlokzatok irányába. Azt pedig, hogy kinek mi a kellemes és a hasznos, a vásárlás vagy a fotózgatás, mindenkinek a saját ízlésére bízom...

Merthátugyebár, sétálni és fényképezőgéppel kreatívkodni jó dolog, vásárolni pedig mégjobb, legalábbis ezt próbáltam magamban tudatosítani, amikor elindultam. Hála a globalizációnak, az embert Európa ezen felében sem érik nagy meglepetések akkor, ha éppen ruhavásárlásra adja a fejét. Noha néhány héttel ezelőtt pár perc erejéig már sikerült beleszagolnom abba, milyen is a madridi plázázás (gondolhatjátok, megdöbbentőek a különbségek...), ma délután tradicionálisabban toltam, és a belvárosi üzletekre koncentráltam. Noha itt nincsen kimondott körút a belvárosban, természetesen a feeling ugyanaz, a nagy divatmárkák hatalmas üzletekkel képviseltetik magukat mind a sétálóutcákban, mind pedig a Gran Vía-n, ami tulajdonképpen az itteni belváros egyik főütőere (Spanyol szak, mi?). Grandiózusságát tükrözi egyrészt a kétszer három sáv, másrészt az épületek, amelyek itt találhatóak. Persze nem véletlenül óriási a Gran vía, hiszen - ha emlékezetem nem csal - XIII. Alfonz király volt az valamikor a század első évtizedeiben, aki kitalálta, hogy itt bizony egy "kuruc nagy" sugárút lesz, és ehhez a meglévő utat ki kellett szélesíteni. Magyarán: ledózeroltatta a fél belvárost, és megteremtette a Gran vía-t, ami ma az egyik legjellegzetesebb útja egész Madridnak.
Na de ott hagytam el, azt hiszem, hogy globalizáció meg boltok... Hát igen, meglepetések nagyon nincsenek, inkább a méretek megdöbbentőek olykor. Ha például a Zara-t, a Mango-t vagy az Sfera-t vesszük, alapból három vagy négy emelettel számolhatunk. Besétálsz az üzletbe, és az első dolog, ami megragadja a figyelmedet az a "helyrajzi tábla" arról, mi melyik emeleten található. -1. Női fehérnemű, 0. Gyerekcuccok, 1. Női cuccok, 2. Női cuccok, 3. Férfi cuccok. Természetesen mindenhol lift van, nyilván nem fogsz három emeletet sétálni - kivétel ez alól, ha kelet-európai vagy és először mész be egy ilyen boltba... Általánosságban elmondható errefelé, hogy a már említett Zara, Mango, Sfera, illetve - egyebek mellett - a Bershka számít körülbelül középkategóriás boltnak, és számomra elég meglepően a nálunk viszonylag jó nevű Springfield vagy H&M itt alulról súrolja a lécet (dehát hallottunk már olyat, hogy a franciák megvetik a Promod-ot). Általánosságban elmondható azonban, hogy a boltban dolgozók elég segítőkészek, sőt, sokszor kimondottan rámenősen kérdezgetik, hogy mit is szeretnél, amit én személy szerint rühellek, de felfoghatjuk kedvességnek is. Hogy ezt a hozzáállást valamilyen bónusz munkabér okozza-e, vagy egyszerűen ez a módi, nem tudom, mindenesetre örülök, hogy Pesten nem lógnak állandóan az ember nyakában. Az árak ugyanakkor viszonylag normálisak, és úgy látom, hogy nagyjából megfelelnek az otthoniaknak, ugyanolyan kedvezményekkel és turkálós árleszállításokkal, mint a Nagykörúton vagy a WestEnd-ben. Talán ez is a globalizáció gyümölcse, de az is lehet, hogy Spanyolország egyszerűen észbe kapott a válság idején, és próbál talpon maradni a 4 millió munkanélkülivel a zsebében...
Végezetül pedig néhány kép a Gran vía-ról és pár emblematikus épületéről, illetve egy bónusz a legvégére:

A háttérben a Torre de Madrid, ami az ötvenes évek végén még Európa legmagasabb felhőkarcolója is volt néhány éven keresztül.

A Torre Schweppes, aminek valaha volt neve is, de arra úgysem emlékszik már senki...

A Gran Vía középső szakasza

A spanyol telefontársaság épülete
(Csak nekem ugrik be az Ördög ügyvédje...?)

És íme a bónusz kép, mert futball nélkül egy bejegyzés sem bejegyzés. Vajon szimbolikus, hogy az FKF-es kolléga pont a Real Madrid Ajándékbolt környékén söprögeti a szemetet?

"El escudo del Atleti grabado en el corazón..."

2010-03-01T00:25:00.009+01:00

Atlético Madrid 4 - 1 Valencia CF
Forlán (29.); Agüero (78.); - David Silva (19.)
Forlán (85.);
Jurado (93.)
Estadio Vicente Calderón
52 000 néző

Újabb mágikus este a Calderónban! Nem akarom elkiabálni, de úgy tűnik jó ómennek számítok a lelátón, hiszen két hete a listavezető Barcelonát, most pedig a jelenleg harmadik helyezett "denevéres" alakulatot sikerült legyőzni, méghozzá nagyon meggyőző, szenvedélyes futballal. Egyszóval az Atleti ismét magára talált, és erre már nagyon sokan, nagyon régóta várunk...Mint a legutóbbi alkalommal, ismét szubjektív élménybeszámolóval jelentkezem, így a meccs után néhány órával. Mivel eddig igazán nem sok viszonyitási alapom van, kérlek, nézzétek el nekem, hogy a Barsa elleni meccsel fogok példálózni. Az igazság az, hogy a gránátvörös-kékek elleni meccs után a hangulatot tekintve maradt bennem némi hiányérzet. Az ember a listavezető ellen, 55 000 néző jelenlétében igazi pokolt vár, libabőrt, ugrálást, a lábai alatt remegő stadiont. Ehhez képest az Atleti tábor igencsak visszafogottan ünnepelte a listavezető legyőzését, állítólag a hideg és szeles idő miatt (legalábbis a szurkolótársak szerint) , amit én elég nevetséges indoknak találtam. Most azonban megmutatta a Calderón, hogy mire is képes jobb napjain. A létszámot tekintve igen jelentős tömeg gyűlt össze a valenciai alakulat ellen, csakhogynem telt ház, amit egyedül néhány foghíj, illetve az egyik vendégszektor kongó üressége akadályozott csak meg. Akik viszont eljöttek Valenciából, azok odatették magukat, a meccs elején voltak olyan másodpercek, amikor a hangjuk elért hozzánk a fondo sur, azaz a déli lelátóig is. Ezt a néhány kezdeti próbálkozást azonban hamar elfojtotta a Frente Atlético hangorkánja, akik a meccs bizonyos szakaszaiban elég nagy elánnal énekeltek és éltették a csapatot. Érdekes, hogy az otthoni lelátói kultúra teljes mértékben különbözik az itt látottaktól. Jellemző például, hogy az otthon kötelező jellegű szotyizást itt csak elvétve lehet megfigyelni, ugyanakkor szendvicsben és üdítőben a spanyol "kollégák" legalább olyan erősek, ha nem erősebbek, mint az otthoniak. A szotyi és tökmag halmokat errefelé hamuval pótolják leginkább, hiszen mint azt már az előző posztból is láthattátok, a dohányzás életforma errefelé, ami nem szakítható meg még az Atlético miatt sem. Sőt, vannak akik a dohányon kívül egyéb növényi-anyagokra is rágyújtanak, skandalum...De visszatérve az eredeti gondolatmenethez, kezdetben leginkább a bíró, Pérez Burrull járult hozzá ahhoz, hogy a szurkolótársakkal igazi hangulatot teremtsünk. Teljesen érthetetlen módon nem ítélt meg egy nyilvánvaló tizenegyest a csapat javára, és úgy egyenlített kontrából a Valencia, hogy a csapat fele - teljesen jogosan - még szinte reklamált. Több se kellett, igazi anarchia kerekedett a lelátón, a népharag pedig a későbbiekben is szinte ugyanolyan elánnal szidta a bírót és a Valenciaiakat, kiemelve közülük is a jelentős madridista múlttal rendelkező César kapust. Többször csendült fel például a "Vikingos no! Vikingos no!" kórus (a spanyol futballban kevésbé járatosaknak mondom segítségképp, a Vikingos a Real Madrid játékosok/szurkolók gúnyneve), illetve a meccs végefelé a "César, muerete!" kántálás is megkezdődött. Azt gondolom, pontosan az különbözteti meg leginkább a spanyol és a magyar szurkolókat, hogy amíg nálunk a tábort leszámítva mindenki csendben ül és gól esetén elmormol egy "hajrát", a spanyolok sokszor magukból kikelve ugranak fel és kezdik el szidni a bírót vagy valamelyik játékost. Úgy gondolom, ez a fajta hirtelen érzelemkitörés nálunk egyáltalán nem gyakori, ha anyázunk is, mindig csak kényelmesen ücsörögve. A táborok esetében ugyanakkor bátran kijelenthetem, hogy a Ferencvárosi ultrák jobb napjaikon egyértelműen partiban lennének a Frente-vel.Ami pedig a mérkőzés érdemi részét illeti, azt kell mondjam, sajnos Pérez Burrull abszolút rászolgált a lelátói haragra, hiszen igen erélytelenül, sokszor tétován vezette a mérkőzést, amely emiatt el is durvult időnként. Szerencsére a végén az Atlético jött ki jobban a dologból, köszönhető mindez egy ismét zseniálisan játszó Reyes-nek, és a megszokott Forlán-Agüero párosnak. Noha a már említett hatalmas bírói hiba vezetést eredményezett a "denevéreknek", szenvedélyes és sokszor tetszetős játékunknak köszönhetően hamar jött az egyenlítés. Kun erőszakosan harcolt Marchena-val a tizenhatoson belül, aki csak kézzel tudott tisztázni előle, jöhetett a kiállítás és a büntető, melyet Forlán higgadtan lőtt középre. Innentől kezdve igazi türelemjáték kezdődött a második félidőben, az Atleti folyamatosan dolgozta ki a helyzeteket, amelyek közül kiemelendő, hogy Kun három százszázalékos ziccert is kihagyott. Szerencsére később fejjel büntetett, a hátralévő tíz perc pedig igazi örömfocit hozott, természetesen lelátói fiesta-hangulattal karöltve. Kiemelendő a védelem kifogástalan kilencven perce, és a már előbb is említett támadó négyes (Simão megbízható teljesítményével a bal oldalon). Az isztambuli szenvedés után pedig most érződött igazán, Tiago micsoda nyugalmat és stabilitást ad a középpályánknak, egyértelműen maradásra kell bírni az év végén (Pitarch, legyen eszed!) Salvio sajnos most sem kapott túl sok időt a bizonyításra, de így is majdhogynem gólt szerzett és a mozgásával igen jó benyomást keltett, azt gondolom.
Végezetül egy Agüero-kórussal búcsúzom, remélem mostmár tényleg megindul felfelé a csapat szekere a következő fordulókban, meg persze abban is bízom, hogy sok ilyen meccsen lehetek még jelen a Manzanares partján. Mágikus esték egy fantasztikus csapat otthonában. Mint mindig, most is: ¡Aupa Atleti!

Thank you for smoking

2010-02-23T23:34:00.006+01:00

Ezúttal picit eltávolodunk a megszokott "erasmus" témakörtől, és megpróbálunk a spanyol lélek mélyére hatolni, megkezdve a szocioposztok később rendszeresen jelentkező sorozatát. A következő sorok múzsája egyértelműen Zsófia, a bölcsesség és a nikotin istennője.A spanyolok dohányoznak. Pipáznak, szivaroznak, de legfőképpen cigarettáznak. Sokan, sokféleképpen és elsősorban megállíthatatlanul. Madridban az egy főre eső reggeli köhögések száma jóval meghaladja az európai átlagértéket és – tapasztalataim szerint – össze sem hasonlítható a budapestivel. Ha azt gondolod, kedves fővárosi olvasó, hogy Pesten nem lehet megmaradni a dohányfüsttől, hogy az emberek minden sarkon mérgezik magukat a különböző káros anyagokkal, és eleged van abból, hogy nincs egy oxigén-dús négyzetméter a kávézókban, valószínűleg igazad van. Abban pedig pláne, hogy otthon maradsz, mert Madrid más…
A spanyol főváros a dohányosok paradicsoma, a nikotin Mekkája, a kátrány Párizsa, a szénmondoxid Jeruzsáleme (és így tovább és így tovább)… Tulajdonképpen kortól függetlenül mindenki dohányzik, a középiskolás forma srácoktól egészen a nagymamákig és nagypapákig bezárólag, sőt, utóbbiak előszeretettel gyújtanak rá egy-egy szivarra is. Az otthoni helyzettől eltérően itt gyakran tekernek az emberek maguknak saját cigarettát, sűrűn látni dohányzacskókat szorongató embereket. A kövér kis cigik tehát megszokottak errefelé, minden szempontból...
Laikus szemmel nézve itt is az otthon fellelhető nagy nyugati márkákba botlik az ember, sőt - bizonyos szempontból úgy tűnik - itt továbbra is divat a Camel, a Lucky Strike illetve a Marlboro, amelyeket otthon elég ritkásan lát az ember (bár talán ez a Marlboro-ra kevésbé igaz). Az otthoni slágermárkák közül, mint amilyen a Multifilter, a Sopianae vagy a Pall Mall, itt egyedül az utóbbit lehet kapni, és annak sincs igazi fogyasztóközönsége, aminek az oka talán a kiejtésben rejlik. A spanyolok ugyanis mint tudjuk, született fonetikusok és fonológusok, amellett, hogy természetesen igazi nyelvzsenik is, ígyhát a standard kiejtés errefelé /palmal/, /kamel/ illetve /luki/ avagy /luki esztrájk/. (A nyelvészetet tanuló olvasóktól elnézést kérek a leegyszerűsített, APA-mentes szemléltetésért.)
És a poszt végére egy szórakoztató(?) példa arra, hogy mennyire is szenvedélyes dohányos a madridi spanyol. Ugye zárt térben az utóbbi 20 évben már nem illik dohányozni, még Kelet-Európában sem. Erre természetesen mindenhol figyelmeztetnek is különböző feliratokkal és táblákkal, amelyek természetesen ki vannak függesztve a Complutense B épületének alagsori folyosóján is. A dolog szépséghibája, hogy a folyosó mindkét oldalán padok illetve székek vannak, asztalokkal és mikrókkal kiegészítve, hogy a hallgatók nyugodtan tudjanak szocializálódni/étkezni/kaját melegíteni (az utóbbi kettő természetesen fordított sorrendben fordul elő leginkább), és ezek a tevékenységek a spanyol fiatalok agyában láncreakciót indítanak el, aminek egyenes következménye, hogy rágyújtanak. Persze nem mindenki bagózik az egyetem folyosóján, a külföldiek például szinte soha...
A társaság ezáltal tehát megoszlik: van, aki az épület előtt dohányzik; van, aki az előtérben; és vannak az imént említettek, akik a folyosón. A különbséget csak néhány táblácska jelzi, amelyeken az áll: NO FUMAR.

A végére maradt a netes okosság... Mert mint tudjuk, Aznar no fuma, yo sí. ;)

Egyetemfalatkák

2010-02-20T16:18:00.010+01:00

Mivel vége az első tanítási hétnek az egyetemen, itt az ideje egy amolyan Subcomandante Marcos-féle számvetést készíteni a tapasztalatokról és élményekről, annál is inkább mert régóta nem jelentkeztem új infókkal a festői ámde baráti spanyol fővárosból. (Ha tud ennél modorosabb bevezetőt valaki, szóljon és közzéteszem...) Akárhogyan is, itt vannak a Complutense egyetemfalatkái!Az erasmusnak sok szépsége van, a pályázás különösképpen vicces tud lenni, kiváltképpen annak, aki az Elte BTK hallgatója. Balaczi és Bíró Joe neve szinte fogalom a szakmában, de aki ezen most nem kezd el mosolyogni, attól elnézést kérek az insider sorokért. Szóval kitalálod, hogy erasmus; kitalálod, hogy megvalósítod életed álmát és irány a Kisinyovi Politechnikai Egyetem; beadod a papírokat és láss csodát, megkapod az ösztöndíjat! Aztán pedig hirtelen azon kapod magad, hogy a netes tanegységlisták gyérek, a tanszéken nem tudnak segíteni, és végezetül úgy indulsz el 23 kilóval a reptérre, hogy voltaképpen fogalmad sincsen, mit fogsz tanulni. Agyfaszt azért nem kell kapni, mert itt mindent egy picit lazábban kezelnek, pláne az erasmusosokkal szemben, akiknek van, hogy külön vizsgát állítanak össze, legalábbis a Filozófia szakos spanyol arcok tanúsága szerint. Meg amúgy is, a BTK mindenhol BTK, Budapesten, Madridban és talán még Kisinyovban is, tehát én sem paráztam túl a dolgot. Mostanra azonban kialakultak a kurzusok, és úgy tűnik, hogy három (azaz 3) tanegységet fogok elvégezni itt, ami valljuk meg, a 61 kredithez képest nem hangzik megerőltetőnek. Más kérdés, hogy itt az olvasmányokat eléggé komolyan veszik, és olyan bibliográfiákat állítanak össze, amivel talán csak az Elte töri szakán tudnak versenyezni. Különös egybeesés továbbá, hogy a négy (részben) btk-s épületen a törisekkel kell osztoznunk, akik itt valamilyen furcsa oknál fogva a földrajzosokkal vannak összeházasítva, mindez a B épület bábeli rengetegében. De mindent csak szép sorjában...

Az alapok: az egyetemváros g*** nagy, mint azt már egy korábbi posztban is próbáltam érzékeltetni. Tulajdonképpen a közgázon kívül minden ezen a kampuszon található, így a BTK is természetesen. Csakúgy mint otthon, itt is több épület között kell ingázniuk a bölcsészeknek, de mivel a távolságok alapvetően nagyobbak, nem ritka hogy akár 10 vagy 15 percel később jelennek meg néhányan az órán. Ennek a fogadtatása persze jelentősen eltér az otthonitól, egyrészt mert a tanárok is legalább öt percet késnek minden alkalommal, másrészt pedig sokkal toleránsabbak is a hallgatókkal szemben. Előbbi sorokat különösen ajánlanám az Elte Anglisztika, Alkalmazott Nyelvészet tanszékének figyelmébe, no-dehát-ezt-csak-úgy-zárójelben-persze... Az itteni BTk-n tehát van A/B/D/E épület (ne kérdezzétek hol a C!), amelyek minden logikát nélkülözve lettek elnevezve/elhelyezve, és ez az elején komoly fejtörést tud jelenteni. Az A épület talán a legimpozánsabb az összes közül, ami egyrészt köszönhető a patinás belsőnek, másrészt az alagsorban található - korábban már emlegetett - Aula Étterem/KK Terasz avatarnak. Nem tudom, hogy láttátok-e a Holt költők társaságát (én csak részleteket), de az A épület feelingje leginkább Robin Williams mosolyát idézi:Ami a többi épületet illeti, a B leginkább a Műegyetem E épületének rusnyaságára hajaz, külön öröm tehát, hogy a háromból két kurzust is itt tartanak. Sajnos a belsőről nincsenek képeim, de higgyétek el nekem, Elvtársak, a vörös téglák ellenére belülről az épület maga a métely. A D illetve E mindkettő vadiúj, őket tehát nem érheti panasz, általánosságban elmondható azonban, hogy a létesítményhelyzet Európa ezen felében sem a legjobb. Hajlamosak vagyunk szétfikázni a Magyarországi dolgokat, de az igazság az, hogy sokszor itt sem jobb. Mint azt a katalán beépített emberünk, Marci is megerősítette, ott sincs kolbászból a kerítés, de mégcsak jamón serranóból sem.

B épület

Utoljára citálva Barcelonát, itt is nagy divat a középkorúak körében az egyetem. Life Long Learning (Élethosszig Tartó Tanulás) van, baszod. Nincs mese, az 50 év körüliek is tolják az egyetemet. Különösen az esti órák számítanak populárisnak, ott az átlagéletkor erősen megindul felfelé. A másik dolog, ami igencsak eltér az otthon tapasztaltaktól, az a külföldi diákok magas száma, ami nem ritkán abba torkollik, hogy a hallgatók között elvétve találunk csak spanyolokat. Különösen magas az imperialista észak-amerikai hallgatók száma, nyilvánvalóan a nagytőke és a pénztőke áramlása miatt. Nem is lenne ezzel semmi baj persze, csakhát a spanyoltudásuk néha megdöbbentő. És itt most nem az amerikai latino vendéghallgatókra gondolok (akik nincsenek), hanem az átlag amerikai, Pennsylvania-felsőről betoppanókra, akik konkrétan alig beszélnek spanyolul. Ezek után Cortázar vagy Vallejo igazi csemege lesz számukra...
Szerencsére azonban spanyolokkal is lehet találkozni (Madridban, milyen szerencse...), sőt, tegnap összefutottam néhány filozófia szakos sráccal, akik spanyolokhoz képest igen barátkozóak voltak. Ez persze részben annak is lehet köszönhető, hogy péntek délben már nagy erőkkel tolták a KK Teraszon a söricilint, illetve a különböző dohányipari termékeket. A slusszpoén pedig az, hogy be akartak szervezni a focicsapatukba, mert tavasszal azt tervezik, hogy indulnak a Rektor Kupán. Club Deportivo Filosofía, lehet, hogy annyi sérülés és kihagyás után egy spanyol csapat fog leigazolni a tavaszi idényre...?

Végül pedig két igazi csemegével búcsúzom, mert a graffitiket errefelé tényleg nem lehet megunni. És mielőtt még elfelejtem, új rovattal jelentkezem a továbbiakban, amely az utcán hallott és látott okosságoknak állít emléket. Ezeket az idézeteket oldalt, a Linkek felett találjátok, és mivel valószínűleg a legtöbb inkább a spanyolosok számára jelent majd érdekességet, ezért a többiektől előre is elnézést kérek. Most pedig jöjjenek a graffitik:

Madridban havazott délelőtt, de a lényeg most nem ez...

2010-02-15T23:53:00.009+01:00

Atlético Madrid 2 - 1 FC Barcelona
Forlán (9.); Simão (23.) - Ibrahimovic (27.)
Estadio Vicente Calderón

55 000 néző

Atlético - Extázis, Szeretlek Atleti!, A liga pirosra vált, piros-fehérre... Csak néhány főcím a mai spanyol sportlapok címoldalairól. Igen, az Atlético ismét megviccelte az ezen az estén félkarú óriásként viselkedő Barcelonát, és ezáltal nemcsak a saját felzárkózását kezdte meg a tabellán, hanem egyúttal a bajnoki címért folyó versengést is kiélezte. Mindezt egy mágikus estén a Vicente Calderónban, ahol vacogó spanyol fanatikusok mellett valószínűleg egyedül én mondtam magyarul: Hajrá Atleti!A múltkor már emlegetett taxisofőrnek még egy dologban igaza volt a vérszomjas pillangón kívül. Történt ugyanis, hogy egy nappal a Barsa elleni rangadó előtt esélyt latolgattunk, és amikor megtudta, hogy most először leszek a csapat mellett a Calderónban, az mondta, itt az ideje, hogy elveszítsem a szüzességemet. Abban pedig mindenképpen igaza volt, hogy különleges este volt, az elejétől a végéig. Tekintve, hogy ez volt az első, talán megbocsátható, hogy lányos zavaromban rossz metróra szálltam a stadion-felé menet, hiszen aki járt már Madridban és/vagy volt már izgatott egy meccs miatt, az csak félmosolyog egyet ezen. Amikor pedig a Pirámides megállónál feljöttem a föld alól, annál nagyobb volt az öröm. Az árusok egymást érték, az emberek nemkülönben, és mindenki piros-fehérben volt. A legtöbben a sálra szavaztak, ami már csak azért is praktikus, mert elég cudar idő volt errefelé vasárnap este, egy spanyolnak pedig a plusz egy-két fok is olyan, mint Novoszibirszk decemberben. Dacolni kellett az elemekkel, ehhez pedig a Casa Angelbe menekültem segítségért, ami közel egy órával a meccs előtt már tömve volt. Az életszerűség kedvéért azt mondom, egy csikket sem lehetett leejteni (mind a zsúfoltságot, mind az iszonyatos füstöt a képen is láthatjátok...)

Hogy a tömegnyomorban hogyan ismerkedtem meg két kőkemény dél-madridi gyerekkel, abba most nem megyek bele, a lényeg, hogy rövid viszontagságok után eljutottam a stadion 40-es kapujához, ahol már kígyózó sorok vártak, és akár a piciny spermiumok az anyaméh... szóval tudjátok, mindenki kurvára igyekezett befelé. Én, aki a Népstadion tömegnyomorán edződtem és előre paráztam az 55 ezer ember keltette több órás sorban állástól, meglepve tapasztaltam, hogy errefelé a beléptetők képesek megbirkózni a tömeggel. És ha valaki azt gondolná, a Calderón jóval modernebb, mint a Puskás, nem biztos, hogy igaza lenne. Na de akárhogy is, bent voltam, és amikor a három lépcsősor utolsó fokait vettem, már hallottam a morajt, a morajt, amit az ember csak futballmeccsen hallhat. Mint valami nagydarab piros-fehér ürge kidugtam a fejem a lyukból, és elém tárult a Calderón.Leírhatatlan volt a hangulat, amikor a meccs kezdetén 55 ezer ember kezdte üvölteni a himnuszunkat, az aréna pedig visszhangzott az Atleti, Atleeti, Atleeetico de Madrid...! rigmustól. Az ember nem nagyon jut szóhoz ilyenkor, hiszen voltunk már meccsen, ismerjük az érzést, de ez valahogy mégis egészen más: furcsán ismerős, ismerősen furcsa, de mindenek előtt hátborzongatóan gyönyörű. Az ember szép sorjában eszmél rá, hogy ami néhány hónapja még a televízión keresztül is elérhetetlen álomnak tűnt, az most maga a kegyetlen (egy frászt!) valóság, ott állsz, 54 999 Atlético fanatikussal, és üvöltesz ahogy a torkodon kifér. Szép lassan rájössz, hogy ez a Calderón, ez a csapat az, amiért évek óta élsz-halsz, amiért képes voltál végigszenvedni nézhetetlen meccseket, amelyért akkor is szorítottál, ha éppen a Murcia alázta a pályán. Ez az a csapat, aki miatt annyiszor hallottad, hogy "Na mi volt a hétvégén, mennyi is lett az eredmény?", és ez az a csapat, aki miatt te kérdezted, hogy "Láttad az Atletit a hétvégén?" A csapat, akihez fogható nincs Spanyolországban, aki képes a legjobbra és a legrosszabbra, aki a szívinfarktust hozzá rád, ha rosszul játszik azért, ha jól akkor azért.
És tegnap jól játszott, de még milyen jól! A himnusz illetve egy kis Real Madrid gyalázás után már a kilencedik percben robbant a stadion, Reyes csinálta meg zseniálisan a helyzetet Forlánnak, aki nem kegyelmezett sem a Barcelonának, sem a dobhártyámnak. Szétszakadtunk! Mindenki üvöltött, mindenki ugrált, mindenki ölelt mindenkit és mindenki pacsizott mindenkivel! Összeforrt a Calderón, gőzölgött és lihegett az aréna a közel nulla fokos pokoli forróságban! Rugió el Calderón - szokták írni a spanyol lapok, és ez akkor így is volt. A lelátón pedig szépen lassan mindenki megtalálta a maga célpontját - így a csapat éltetése mellett - jutott a jóból Iturralde Gonzáleznek, aki fentről nézve igen rossz napot fogott ki (bár állítólag a tévéközvetítés ezt nagyban cáfolja), illetve jutott a jóból a Barcelonaiaknak is élükön Ibrahimoviccsal, akinek emlegetéséről magam is erősen gondoskodtam. Mint azt az előző postban megírtam, ez az összecsapás kicsit (kicsit?) Spanyolországról és Katalóniáról is szól, ezért egyáltalán nem volt meglepő, hogy mögöttem többen különböző virsliként és crema catalana-ként emlegették az ellenfelet, nem is beszélve a hetvenedik perc környékén az egész stadion által énekelt Viva España! kórusról, ami elég nyilvánvalóvá tette a Laporta elnök által gyakran hangoztatott katalán politikai identitás madridi fogadtatását.
Noha nem egy sportújság hasábjait olvassátok, és én sem vagyok hivatásos firkász, csak nem tudom megállni, hogy néhány szót ejtsek a csapat tegnapi játékáról. Noha korábban sokan szidták Quique Sánchez Florest, úgy gondolom ismét rácáfolt a kétkedőkre. Nem elég, hogy a csapat lélektanilag egyre jobb állapotba kerül, taktikailag is rengeteget fejlődtünk az utóbbi időben. Ennek a beteljesülését láthattuk a Barsa ellen, amikor is a csapat komoly taktikai fegyelmet gyakorolva mindig a megfelelő helyen fojtotta el a katalánok támadásait. Noha a bajnok védelme valóban igen tartalékos volt, ne felejtsük el, hogy a Valdez, Puyol, Xavi, Ibrahimovic tengelyből senki nem hiányzott, és akkor még Iniesta vagy Messi nevét nem is említettük. A meccs kulcsa az ő tökéletes semlegesítésük volt, ami a Quique által kitalált egész pályás letámadás révén hibátlanul sikerült. Középen Agüero és Forlán, a szélen pedig Simão és Reyes azonnal rárontott a barcelonai védőkre, akik ezáltal nem tudtak igazán ígéretes passzokat adni a középpályán szintén megszorított katalán klasszisoknak. Ez elsősorban Assunçãonak köszönhető, aki remekül ütközte le az épphogy beinduló Messit és társait, míg Tiago leginkább nyugalmat kölcsönzött az Atleti középpályájának. A védelem pedig, amit annyiszor szidtunk és átkoztunk, ezúttal hibátlan teljesítményt nyújtott, a jobb szélen megállíthatatlanul robotoló Ujfalusival (akinek, már korábban is a jobb szélen kellett volna játszania, csakúgy mint anno a Fiorentinában), egy átjátszhatatlan Domínguez-szel (aki a kora ellenére igazi veterán bekként viselkedik, elvétve egy-egy megingással), Pereával illetve az ezúttal kissé halványabb teljesítményt nyújtó kapitánnyal, Antonio López-szel. Kapus poszton pedig De Gea ismét megmutatta, hogy miért tartják Casillas válogatottbeli utódjának, illetve hogy miért volt iszonyatos marhaság 6-8 millió eurót kifizetni Asenjo-ért, akinek a helye továbbra is megkérdőjelezhetetlen - a kispadon. Hogy Pereával kapcsolatban miért voltam olyan szűkszavú, az kivételesen nem a hibái miatt van. Úgy gondolom ugyanis, hogy ismét kezd visszatérni közénk; a védő, aki soha nem ijed meg senkitől, aki körömszakadtáig lohol, tapad, ragad és nem hagy élni. Én ezt a fajta Pereát szerettem meg évekkel ezelőtt, és örülök, hogy most újra itt van. A védő, aki levakarta Ibrahimovicot (bár Tímár is így tett volna szeptemberben...) Ugyanakkor lehet, hogy Perea jó játékának a kulcsa a lelátón keresendő, hiszen egy mögöttem ülő szurkoló minden alkalommal a nevét kiabálta, amikor a labda bekerült a kapunk előterébe. "Perea, atento!" Amikor a csóka körülbelül harmincadszor kiabálta el magát, hátranéztem és mondtam neki, hogy Perea nagyon faszán játszik, igazán nincs ok az aggodalomra. "Mert én mindig figyelmeztetem!" - szólt a válasz. Bárcsak ezen múlna...

Akárhogy is, fantasztikus győzelem volt, egy fantasztikus csapat ellen. Az pedig, amit a Calderónban éreztem, amikor felléptem az utolsó lépcsőre és lenéztem a pályára, csak én tudom. Meg az aki volt már olyan futballmeccsen, amikor először láthatta a csapatát játszani...

A nagy vegyes saláta post

2010-02-14T17:37:00.005+01:00

Néhány csendes nap után újra jön a kakofónia, Pajtások! A mai ugyanakkor egy picit rendhagyó post lesz (már, ha a blog nem egész egy hete íródó története kapcsán lehet rendhagyóságról beszélni), mert elég sok volt az akció az elmúlt pár napban, aminek a részletezéséven nem akarlak untatni benneteket, ezért inkább csak belecsipegetünk a dolgokba: egyetem, karnevál és persze futball.

Előre kívánkozik, hogy a Könyvtár Klub valószínűleg franchise rendszert készül kiépíteni Európában! Ennek egészen nyilvánvaló bizonyítéka, hogy pénteki látogatásom az egyetem bölcsészkarán szigorú kerti kávézásban ért véget, zöldövezet és dohányfüsttől ölelve. Noha hivatalosan a helyet csak a Complutense bölcsészkarának cafeteríájaként emlegetik, a bent fél egy magasságában békésen kávézgató és/vagy sörözgető spanyol fiatalok jelenléte egyből dejavu érzést keltett bennem. Nem beszélve arról, hogy - mivel itt napközben tulajdonképpen már tavasz van - a teraszon található műanyag székek tengerében is komoly feladatot jelentett üres helyet találni. KK Terasz, hmm? Na de, beszéljenek inkább a képek, döntsétek el ti, hogy "könytárklubimperializmusról" van szó vagy csak a honvágy játszik velem!A KK Teraszon kívül is voltak azért történések az egyetemen, megtudtuk, hogy Spanyolországban idén első éves a BA képzés, hogy bologniára magasról tesznek illetve hogy itt is van egyetemi bürokrácia (talán még Kele Judit is előugrik majd valahonnan), de ezeknek a részletezésében tényleg nem megyek most bele. Viszont holnap kezdődik az egyetem, úgyhogy ennek apropóján majd biztos lesz valami ezzel kapcsolatban is, mintahogy a piercinges lányok és spanyol pultosok toposza is várja sorát.
Teljesen más tészta, de nem kevésbé érdekes (?), hogy ezen a hétvégén van a farsangi és báli időszak kulminációja, amely a budapesti Operabál képében világhírű eseménnyel köszöntött ránk. Noha sajnálatos módon Madridban nincs budapesti operabál, azért szigorú dolgokban itt sem volt hiány. Lakótársaimmal vacsorázni, majd bulizni indultunk, a "köztes" időszakokban pedig igen jól szórakoztunk azon, hogy az emberek errefelé komolyan veszik a karnevált/farsangot. A kalózok, macskák, bűvészek és unikornisok nem keltettek különösebb feltűnést - mondhatni snassz látványt nyújtottak azok után, hogy igazi celebek is tiszteletüket tették tegnap a madridi éjszakában. Mit szóltok például ahhoz, hogy maga a Pop Királya, Michael Jackson is feltámadt a jeles alkalomból, mi több, két alakot is öltött. Míg az egyiknél komolyan kételyek merültek fel azzal kapcsolatban, hogy Jacko meghalt-e, vagy (fél)inkognitóban Spanyolországban turnézik, a másik Michaelnek időnként leesett az orra. Ezek után ki tud dönteni...? Bonaparte Napoleon is jelen volt (bár ő valószínűleg tényleg halott), valamint néhány avatar figurát is meg lehetett pillantani a belvárosban, utóbbi már csak azért is volt lélegzetelállító, mert a meztelen kék felsőtesttel krúzoló srácok dacoltak a 2-3 fok körüli hőmérséklettel. A legviccesebb jelenetre azonban kétségkívül a taxi-sofőrünk hívta fel a figyelmünket, hiszen egy vérszomjas és viszonylag nagy termetű pillangó a száján keresztül próbált felfalni egy gyanútlan srácot a Gran vía egyik sikátorában. "A pillangókkal nem árt vigyázni..."
Maga a parti része ugyanakkor igencsak felejtős volt az estének. Az ötlet, hogy karnevál idején egy brazil bárban próbálunk meg arconpörögni, nem lett volna rossz, de egyáltalán nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Az egy dolog, hogy a brazil "nem-beszélünk-spanyolul-madrid-kellős-közepén" beléptető arcoknak egy valag pénzt kifizettünk a beugróra, de hogy a hangulat is lapos legyen, azt nem gondoltam volna. A hely amúgy nem rossz, viszonylag kicsi, de frankón berendezett (a dekorációnál kiemelendő a Lula kézjegyével ellátott Partido do Trabalhadores feliratú póló, ami a látottak alapján nagy valószínűséggel eredeti), és az emberekkel sem volt semmi gond. "Ezzel szemben azonban", a zene hihetetlenül monoton volt, tulajdonképpen egész este a szamba-dob ritmusa és valamilyen brazil kántálás zakatolt végeláthatatlanul, állandó - nem túl gyors - ritmusban. Most pedig az a rész következik, amikor a legendás Pablo Fonseca elkezdi oltani a körülötte lévőket. Tehát: az egy dolog, hogy a hely nem váltotta be, amit be kellett volna váltania, dehogy ezt két óra után se ismerjük fel, és ne takarodjunk át egy másik bárba, az a hét főbűn egyike. Noha eddig az amerikai lakótársakra egy szavam sem lehetett, tegnap rá kellett jönnöm, hogy egy félrészeg cseh meleg srác ízlésvilága és ítélőképessége is veri a körülöttünk rángatózó amerikaiakét. Külön kiemelném a lakótársaim egyik barátnőjét, a festői ámde baráti nyugat Bostonból érkező Chelsea-t, aki számomra leginkább Lindsay Davenport-ot idézte, a maga nagydarab, tenyeres-talpas, ízléstelen ugrándozásával. Szóval kábé ennyi, mert Jiři-vel, a cseh lakótárssal leléceltünk, de remélem a következő parti azért jobban fog elsülni. Ha más nem azért, mert az egyetemi arcokkal tolunk majd valami...

És a végezetül a legfontosabb, a hétvége megkoronázása, az erasmus valódi kezdetének első sarokköve (etc., etc...), este Atlético - Barça! Nyilván nem kell hangsúlyoznom, hogy ez mit is jelent valójában, ismertek, tudjátok, hogy a pulzusom már most az egekben, a torkomat pedig rekedtre fogom üvölteni a kilencven perc alatt. (Vigyázz klisé jön!) Semmi sem fogható ehhez a meccshez!

Club Atlético de Madrid - Futbol Club Barcelona
Madrid - Barcelona
Spanyolország - Katalónia
Colchoneros - Culés
Rojiblancos - Blaugranas
Agüero - Messi
Forlán - Ibrahimovic

Péter és az örömkönnyei...
¡AUPA ATLETI!

Go for it!

2010-02-11T18:37:00.008+01:00

Emlékeztek arra a Bud Spencer-Terence Hill filmre, aminek az volt a címe, hogy Nyomás utána? Filmtörténeti alapmű, az egészen biztos, talán érdemes lenne egy kutatást végezni a nyolcvanas évek közepe-végén születettek között, szerintem még egy Oscar-t is megszavaznának neki. Na mindegy is, a lényeg, hogy van benne egy jelenet, amikor a két szuperkém-kamuhős megérkezik a luxushotelbe, belépnek a terem méretű lakosztályukba , és Terence Hill finoman betolja: „Egy hónapig fogjuk keresni a tiszta alsóneműt.”

Tegnap pont ez az érzésem volt, amikor nekiveselkedtem, és lecsekkoltam az egyetemi kampuszt. Mivel a madridi Complutensének (Universidad Complutense de Madrid) tulajdonképpen csak két kampusza van, és a karok cirka 90%-a az egyetemi városban található, el lehet képzelni, mekkora területről beszélek… Egy hónapig fogom keresni a bölcsészkart – és majdnem így is volt. Mivel külföldön az ember elvből nem hord magánál térképet, ezért arra gondoltam, előbb-utóbb szembe fog jönni az épület- persze nem így lett. A kampusz nagyságát érzékelteti, hogy egy óra nyugodt sétával sikerült átszelnem az egészet, Aliz Csodaországban pedig tehet egy szívességet. Érdemes lett volna egy fotót tolni az arcokról, amit séta közben vágtam, a szembejövők biztos azt hitték, minimum egy szomáliai menekülttel kerültek össze. A Feneketlen-tó feelinges környezet odabasz, csakúgy mint az a kb. 8 sávos sugárút/autópálya-kivezető/csillagközi sztráda/Whatever, ami átszeli az egész területet. Egyetem város, egyetem város mondogatja az ember, de ez tényleg elég komoly. Más kérdés, hogy az épületek jó részén van egy frankóista patina, ami egyfelől erőt sugároz, másfelől undort.

Nekem, aki egyedül a debreceni egyetem kampuszát láttam eddig, mint egyetemvárost, elég meghatározó élményt nyújtott a dolog. Az úthálózat, az állandó park-feeling és a parkolók békés együttélése illetve a burjánzó sportlétesítmények együttese igazi frankóság (nem az a Franco, hahaha…), az egyetemisták és az oktatók pedig látszólag élvezik a körülményeket, legalábbis a rugby edzésből illetve a parkokban chillelő arcokból erre lehetett következtetni. Itt kell hozzátennem, hogy amint az ember belép az egyetemi város területére, a „jócsajok” illetve az orrpiercinges, orrkarikás jócsajok száma kb 100%-kal emelkedik. Tulajdonképpen egyiket sem szabad elítélni… Persze a spanyol lányok, csakúgy mint a spanyol emberek egyáltalán, külön posztot követelnek maguknak, kizárt dolog, hogy egy fél bekezdés elég legyen a kitárgyalásukra, még úgy sem, hogy az igazi tapasztalatok valószínűleg a félév során keletkeznek majd.

A másik kampusz-megfigyelés, ami viszonylag hamar leesik az embernek a monumentalitás és a zöldterületek után, az a „szarrágraffitizettség”. A neten össze lehet kaparászni pár képet a Complutenséről: szobrok és épületek, napsütés, ücsörgő fiatalok, klisétenger. Na mármost, ez teljesen jó, ha odaképzelünk néhány feliratot („Jézus szeret téged”, „Marxista-leninista terület”, „Női egyenjogúságot!”, „Szeretlek Carmen!”, „Szabadítsátok ki Willy-t” etc…), akkor megkapjuk a Complutense hű képét. A dolog nem mindig olyan zsivány, mint amilyennek elsőre hangzik, de van néhány igényes street-art és vicces anti-kapitalista plakát is, amik tényleg feldobják a hangulatot.

Persze a kampusz igazi felfedezése még várat magára, a távolról megfigyelt Aula Étterem avatar illetve az épületek gyomrai még hátra vannak, nem is beszélve arról, hogy két órás állandó sétával sem lehet teljesen bejárni az egyetemvárost.

Ennyit mára, kedves naplóm…

The Limits of Control

2010-02-11T00:13:00.003+01:00

Tehát ne basszanak át - egyebek mellett - ebben maradtunk az előző posztnál. A kaland általában ott kezdődik az internetes lakáskeresésnél, hogy valami kreatív, ám annál értelmetlenebb belső késztetéstől hajtva az emberek nem hajlandóak egyszerű és kommersz képeket feltenni az albérletről; értsd, olyat, ami nem a szekrény tetejéről, vagy az ágy alól mutatja be a szobát, esetleg nem a mosogatólefolyón keresztül a konyhát. Ezek után nem is meglepő, megtörtént, hogy két különböző oldalon, különböző fotókkal operáló hirdetésből nem sikerült rájönnöm arra, hogy ugyanazt az albit próbálják elpasszolni...
Persze, ha megtaláltuk a kedvenceinket, amiket remélhetőleg még nem adtak ki, akkor jön a legjobb rész. A képen nagynak/világosnak/tisztának/kulturáltnak tűnő szobákról élőben simán kiderülhet bármi. Nyilván azért a képeket nehéz meghamisítani, profi montázsokat meg senki nem kezd el gyártani, úgyhogy azt gondolhatnánk, ha láttuk a fotót, nagy baj már nem lehet. Nem lehet? Az egyik legviccesebb az volt, amikor egy mailben átküldött képen megláttam, hogy a kamera által automatikusan rányomott dátum '92-vel végződik. Előfordulhat, hogy rosszul volt beállítva a dátumozó, de azért a képet látva legalábbis az ember bizalmatlankodni kezd...
A másik sztori sokkal ijesztőbb, mert az ember mind az öt érzékszervével átéli; nem az van, hogy röhögök egyet otthon a meleg szobában, kikapcsolom a gépet és kimegyek egy csésze teáért. Tehát megjössz, ott az albérlet, nyílik az ajtó, de még be sem lépsz már érzel egy bizonyos szagot. Dohos parketta, koszos edények, kosz és mocsok a horizonton innen és túl, úgyhogy a szag végül is megmagyarázható. De a legjobb rész az, hogy a szoba nem az a szoba, ami a neten volt, áhh, ugyanmár! "Ez nem pont az, de nagyon hasonló, csak a másikat már... Csak mert bla bla bla..." Öt lakás közül ez kétszer történt meg... Ezek mellett a cigarettahamus padlószőnyeg, az ideiglenesen a lakásban lévő németjuhász vagy a bekötésre váró internet már csak az a bizonyos koktélcseresznye a torta habjának tetején.

Tanmese vége, most jön a személyes rész:
Nyájas és dologtalan olvasó, ennyi bevezető után azért elárulom, hogy mindezek ellenére végül sikerült egy egészen jó helyre bekempelni. A dolog úgy áll, hogy -unlike the famous Pablo Fonseca in Istambul - nekem még ablak is jutott. Igaz, hogy egy félig zárt verandára néz, ami egy nyitott, ugyanakkor kb. 25 négyzetméteres belső udvarra, de az ablak az ablak. Ezek után abba nem megyek bele, hogy mennyi fény jut be mondjuk déli 12-kor, szikrázó spanyol napsütés mellett. Gondolhatjátok: nem sok. Maradnak a szárítókötelek és a különös zajok a szomszéd lakásokból kiszűrődve, ami néha azért szórakoztató, tekintve, hogy az egész belső udvar (na jó, az udvar túlzás) meglehetősen visszhangzik. Marci, sejtem mi megy ott Barcelonában... Na de még mielőtt azt gondolnátok, hogy panaszkodom, a kecó ezt leszámítva teljesen okés, konya, két fürdő, miegymás. A szobám pedig kimondottan lakájosnak mondható, nyilván nem nagy, de a célnak megfelel. A parketta, a fa bútor, a polc, a szennyestartó pedig igazi luxuscikk mind, pláne ha a hamus padlószőnyegre gondolunk.
És még a lakótársak is rendben vannak, sehol egy apagyilkos, semmi vokális tikkelés, mindenki kő normális. Viccesen mondhatom ugyan, hogy egy homokos csehszlovák párral és két amerikai csajjal lakok együtt, akik közül az egyik feka, de ez egy homofób, rasszista megjegyzés lenne. A helyzet ezzel szemben az, hogy a cseh srácok jó arcok, a lányok pedig nem különben. Más kérdés, hogy a spanyolt egyikük sem erőlteti, így marad az angol, méghozzá az igazi redneck amerikai fajtából, amit én persze piszkosul élvezek. Nyilván, ha cockney-k lennének, jobban örülnék, de a General American se rossz, egy kis kalifornia "like"-olással egybekötve. Száz szónak is egy a vége: fasza.
Nyájas és dologtalan olvasó, egyelőre ennyit innen az Óperenciás-tenger túloldaláról, holnap újra jelentkezem az egyetemen szerzett első benyomásokkal. Meleg kézfogás, forró ölelés mindenkinek!

Hotel Lichis

2010-02-09T20:35:00.004+01:00

Az egész azzal indult, hogy késett a gép egy órát... Ott álltunk a reptéren, mindhármunk kezében egy csomaggal, úgy, hogy egyedül én utaztam. Gyomorfekély in the making, de aztán csak letisztultak a dolgok, és egy reggeli toast után már csak három óra tíz percet kellett várni arra, hogy megérkezzek a festői ámde baráti Madridba. Ugye az eredeti terveknek megfelelően egy csinos kis hostelben szálltam meg, valahol a belváros kellős közepében, tulajdonképpen a vigalmi- és a melegnegyedet elválasztó utcában. A nehezén már túl voltam, legalábbis akkor ez ugrott be (később nyilván rájöttem, hogy a neheze az azért nem ez...), és ideje volt egy megnyugtató tinto de verano-t magamhoz venni. Chill out egy spanyol bárban: olajbogyómagoktól és cigarettacsikkektől hemzsegő padló, állandó duruzsolás, üvöltő rádió és televízió. Akkor az életemet mentette meg ez a kétségtelenül bizarr közeg, amiről később majd írok még bőven.
Az este vicces része persze még hátra volt. Minthogy a szállásom mindössze három napra szólt, sürgősen albérletet kellett találjak, lehetőleg olyat, amitől nem fordul ki a belem egy nap után - öt hónap azért az mégiscsak öt hónap. Aki próbált már Madridban albérletet keresni az interneten, az tudja, elképesztő a választék. Egy cirka 3 milliós városnál komolyan bővülnek a lehetőségek, csakhát nem minden arany, ami... (jó, ennyit a szar klisékről!) Szóval az van, hogy az embernek vannak igényei, pláne akkor ha egy megosztott albérletről van szó, ahol nem csak egyedül kéglizik az ember. Tehát:

Ne legyen túlzottan messze a belvárostól! - Nekem, aki minden nap Rákoskütyümütyüről járok be Pestre, ez egy elég fontos szempont volt. Pláne úgy, hogy Madrid cirka kétszer akkora mint Pest.

Ne legyen túl drága! - Ehhez annyit kell hozzátenni, hogy bár az Erasmus egy zseniális ösztöndíj, amit jószerivel feltételek nélkül hozzád vágnak, a díjazás viszonylag korlátozott. Ez Spanyolország esetében azt jelenti, hogy 325 eurót bezsebelhetsz, ami kiváló pénz mondjuk Extremadurában, de Madrid sajnos más tészta, és - logikusan - leginkább Berlinre vagy Barcelonára hajaz.

Legyen rajta ablak! - Bármilyen hihetetlenül is hangzik, vannak olyan kiadó szobák, amik nem felelnek meg ennek a kritériumnak. Azt hiszem többet nem is érdemes ehhez hozzátenni...

Legyenek jófej, fiatal lakótársak! - Sajnos sokszor ezt a kitételt is nehéz teljesíteni, mivel a megosztott lakások nem kizárólag fiatalokkal vannak tele, sokszor idősebbek is adnak ki szobát, vagy akár középkorúak is, a lényeg persze a kihasználtság meg a plusz bevétel - nyilván teljesen érthető módon.

És az utolsó kritérium:
Ne basszanak át már az elején! - Hogy ez miért érdekes? (Gagyi reklámszöveggel élve: ) Hamarosan ez is kiderül!